— A műemlékvédelem keretében egy folyamatosan alakuló, fejlődő kulturális és társadalomtudományi munkáról beszélhetünk. Az újvidéki székhelyű Tartományi Műemlékvédelmi Intézet az ’50-es évek elején kezdte meg munkáját. Míg korábban a műemlékvédelemről, valamint a műemlékek és a városi látkép megóvásáról, megőrzéséről, konzerválásáról szinte szó sem esett, addig bizonyos idő elteltével a társadalom és a politikum felismerte ennek szükségességét. Így alakult meg Szabadkán a Szabadság tér 1/III. székhelyű Községközi Műemlékvédelmi Intézet, hivatalosan 1980. május 1-jén. A negyvenöt éve létesült intézetnek jelenleg huszonegy munkatársa van. Közöttük találhatunk hivatásos építészmérnököket, etnológust, művészettörténészeket, régészt, történészt, technikusokat. Ők alkotják azt a réteget az intézményen belül, amely szakavatottan foglalkozik magával a műemlékvédelemmel. A működéséhez azonban szükség van egyfajta menedzsmentre is, mely a pénzügyet, a titkárságot foglalja magában. Ez így egyben képes arra, hogy egy ilyen intézmény gond nélkül tudjon működni. 

Szűcs Balázs (fotó: Szalai Attila)

* Az intézmény munkaköre miként vázolható fel?

— Az első és legfőbb célja a műemlékek és a városi látkép megóvása, viszont ennél sokkal szélesebb a munkakörünk. Külön kiemelném a városrendezési terveknél a feltételek kiadását, az urbanisták és a műemlékvédők ugyanis azok, akik a legnagyobb szerepet kapják e tervek meghozatalában, főként, ha egy kulturális történelmi téregységgel rendelkezik a helység, akárcsak Szabadka. A két diszciplína emellett nagymértékben össze is fonódik egymással. A műemlékvédelmi intézet kilenc községben tevékenykedik: Ada, Csóka, Kishegyes, Magyarkanizsa, Nagykikinda, Szabadka, Topolya, Törökkanizsa és Zenta. Ezek közül egyes városoknak van történelmi városmagjuk, melyek szintén védelem alatt állnak. Azokban a városokban, ahol erről nem beszélhetünk, ugyanúgy találhatunk műemlékvédelmileg értékes épületeket. Ki kell emelnünk azt is, hogy nem feltétlenül csak azt védjük, ami jogilag műemléknek számít. A munkát pedig soha nem tekinthetjük befejezettnek, hiszen az idő múlásával szélesedik a műemlékek jegyzéke. Észrevehetjük, hogy egységesen gondolkodik a politikum — intézményünk esetében sokat számít a VMSZ gyakori közbenjárása — és a közvélemény, hiszen mindenkinek fontos a városvédelem, illetve hogy a város megtartsa látképét. Meghatározó épületekről beszélünk, melyek egy kort bizonyos formában megtestesítenek, s arculatot adnak a településnek. Ha azonban saját tulajdonról van szó, az emberek gyakran máshogyan néznek a munkánkra. Egy műemlékvédelmileg értékes épületet sokkal drágább felújítani, mint egy olyan építményt, amelynek nincsenek műemlékvédelmi jegyei. Természetes, hogy az emberek spórolni és modernizálni szeretnének, nekünk pedig az a dolgunk, hogy útmutatásainkkal elmélyítsük a viszonyt a tulajdonos és az épület között, ezzel egy olyan értékrendet kialakítva, amely figyelembe veszi az örökségeink védelmét. A ’90-es években kulturális és társadalmi téren megtörtént az értékrend elferdülése, mely magával ragadta az örökségvédelemmel szembeni viszonyt is, mely nagyon megromlott. Mára már ez jó irányba változott, aminek — sajnos — az is az oka, hogy rengeteg, műemlékvédelmi szempontból értékes épületet elveszítettünk az elmúlt időszakban. Így tudatosulhatott az emberekben, hogy mekkora változáson ment keresztül a város, milyen volt az erőszakos építkezések előtt és után. Szabadka esetében a történelmi városmag három részre oszlik: az egyes, a kettes és a hármas zónára. Az egyes, mely a Vasa Stajić utcát is magában foglalja, beleremegett ezekbe az építkezésekbe, kezdve a nagyobb hotelek létesítésétől, melyek alkalmával egy egész történelmi blokk eltűnt. Ennek hiányát még csak most érezzük meg! A folyamat sajnos azóta sem állt meg, több épületet lebontottak, ráadásul szecessziós épületekről beszélünk, melyről városunk is híres. Ha a történelmi városmagot igazán meg akarjuk védeni, s azt szeretnénk, hogy száz év múlva is megmaradjon a város arculata, akkor ezt más aspektusból kell megközelíteni. Ha egy város bővülni akar, akkor azt horizontálisan és vertikálisan is megteheti. Az erőszakos építkezések odavezetnek, hogy egy nagy faluvá válunk, tele hatalmas épületekkel a központban, s egyszerűen a város nem tud tovább terjeszkedni, hiszen nem lesz rá igény. Emiatt gondolom azt, hogy inkább horizontálisan kellene fejlődni, így új központok alakulhatnának ki a város peremén. Erre a legjobb példa a Prozivka, vagyis a Harcosok sorakozója lakótelep. Így alakulhatna Szabadka is egy fejlődő nagyvárossá, ahol különféle kikapcsolódási, illetve szabadidős tevékenységekre is lenne lehetőségük nemcsak a fiataloknak, hanem a tapasztaltabb korosztályoknak is. 

* Milyen kihívásokkal kell szembenéznie az intézménynek?

— Valójában kizárólag kihívásokkal foglalkozunk, viszont ezek halmaza nagyon sokrétű. Egyértelműen a napi gondok megoldása a legnagyobb kihívás számunkra. Kulturális intézményként máshogyan működünk, mint például egy könyvtár vagy múzeum, melynek előre meghatározott programjai vannak az éves tervezés kapcsán. A mi esetünkben naponta új feladatokkal kell szembenéznünk, melyeket határidőn belül kell megoldani. Itt a legkisebb újításoktól a városrendezési tervekig minden megtalálható, s ez temérdek szellemi munkát igényel. Ennek az a hátulütője, hogy sajnos nem marad mindig elég idő olyan tevékenységekre, amelyekkel szintén kellene foglalkoznia egy ilyen intézetnek. Ezek közül is a kutatás, illetve a munkatársak továbbképzése az, amit legfőképp kiemelnék. A fő emberi forrásunk a szellemi munkaerő, ez tart fenn bennünket, s ha ezt nem ápoljuk és fejlesztjük, akkor azt az intézmény is megérzi. A régészetben például rengeteg fizikai kihívással kell szembenéznünk, melyben a vasútfejlesztés, a gázvezetékek, az autóutak kiépítése is megtalálható. Így ez az ágazat állandóan terhelésnek van kitéve.

* Mi lehetne az esetleges megoldás a polgárok műemlékvédelemmel kapcsolatos tudatosságának fejlesztésére?

— Ahhoz, hogy az ember körülnézzen a városban, nem kell belépőt fizetni. Nemcsak a frissen felújított épületek nyújtanak olyan esztétikai élményt, amelyet mi elképzelünk, hanem sokszor egy messziről lepusztultnak tűnő építmény is olyan katarzist tud adni, amilyet semmi más, hiszen ha egy kicsit a fantáziánkra bízzuk, milyen is lehetett korábban egy épület, vagy milyen lesz, ha felújítják, akkor világossá válik, mennyire értékes örökséggel vagyunk körülvéve. Az ehhez a fajta értékrendhez való viszonyulás nem veleszületett, teljes mértékben tanulható. Ha a gyerekeket eleve arra neveljük, hogy értéknek tekintsék az építészetet, akkor nyert ügyünk van. Ennek az érzésnek a megtapasztalására felnőttkorban is van példa. Nem gondolom, hogy a korszerű kevésbé lenne értékes, csak egy összehasonlítási alapunk lehetne, ha mindkettőt fellelhetnénk a városban. Szabadkán talán nem is a szecesszió hiányzik, azt csak meg kell védenünk, s ugyanolyan formában visszaadni a csodálóinak. Véleményem szerint Szabadka megérdemelne egy új, korszerű kinézetet is. Amikor rákényszerülünk egy ház lebontására, fennáll a kérdés, mit építsünk oda — valójában az interpolációkra, a beépítésekre gondolok itt. Ez is egy óriási kihívás, mellyel nem foglalkozunk eleget, ám ezeknek a korszerű megoldásoknak is prioritásként kell szerepelniük az intézet munkájában. Ami a gyerekeket és a feléjük kialakított viszonyt illeti, ez is kiemelkedő szerepet tölt be munkánkban, mely mögött nevelő szándék áll. Nemrégiben gyermekek számára készült könyvünk jelent meg, mely egy séta keretében mutatja be városunk örökségeit. Ez hamarosan magyar nyelven is elérhető lesz. Iskolákat járunk, ahol a diákokkal is megismertetjük munkánkat és városunk történelmét. Mivel rengeteg anyagunk van, az elkövetkező időben új kiadványok és tanulmányok megjelentetése is a célok közé tartozik. Emellett területeink védelme miatt egy még szigorúbb rendszer kiépítése és több jogilag levédett városmag létrehozása szerepel az elkövetkező időszakra tervezett munkánkban.