* Magyarkanizsán a birkózás szinte minden családban jelen van, ezért magától értetődő volt, hogy önből is birkózó lesz?

— Nagycsaládból származom, heten voltunk testvérek, a négy nővérem, a bátyám, az öcsém és jómagam. Először a három évvel idősebb bátyám ismerkedett meg a sportággal, aki edzésről hazaérve rajtam és az öcsémen próbálta ki a tanult fogásokat. Egy kissé bosszantott, hogy bábuként használ bennünket, és egyszer megkértem, vigyen el egy edzésre. Egy év edzés után, 1976-ban a vajdasági bajnokságon bronzérmet nyertem, ami megerősített abban, hogy a birkózásban van keresnivalóm, majd 1978-ban Szabadkán megnyertem a diákolimpiát. Edzőm, Újhelyi Laci bácsi meglátta bennem a tehetséget, melyhez akarat, erőnlét és kitartás is párosult, és mindig arra biztatott, csináljam tovább, mert a sok munkának meglesz az eredménye.

* Versenyzőként mely eredményeire a legbüszkébb?

— Számos nemzetközi versenyen vettem részt, több alkalommal élsportolónak választottak, a Magyarkanizsán áthaladó stafétát én adhattam át az ifjúsági bizottság akkori elnökének. A franciaországi Nizzában rendezett emlékversenyt emelném ki, ahol még a régi szabályok szerint 3 × 3 percet birkóztunk. A 47 birkózót számláló súlycsoport elődöntőjében egy amerikaival viaskodtam, aki az első menetben eldobott, így szinte három percen át hídban voltam, a másik két menetben azonban felülkerekedtem, és megnyertem a mérkőzést. A döntőben az akkori aktuális világbajnokkal kerültem szembe, akitől pontozással kikaptam, de ezt a 2. helyet nagy sikernek tartom. Tele voltak velem az újságok, hogy milyen hatalmas szívvel és elhivatottsággal birkóztam, a francia edző pedig szerette volna, ha a családomat is kiviszem, és francia színekben versenyzem tovább. A birkózás mellett versenytánccal is foglalkoztam, ám mindkét sportágban hétvégén tartották a versenyeket. Edzőm választás elé állított, én pedig a birkózás mellett döntöttem, amit sohasem bántam meg, hiszen nagyon sokat kaptam ettől a sportágtól. Később a Potisje felnőttcsapatának tagja lettem, majd az egyesület meghatározó birkózójává váltam, és rendszeresen birkóztam az országos csapatbajnokságon, valamint a válogatottba is bekerültem. A jugoszláv országos bajnokságokon tizenkét érmet nyertem, melyből egy sem arany, mert a súlycsoportomban mindig valaki legyőzött.

* Az országos csapatbajnoki meccseket a legendás martonosi tornateremben vívták, ahol még a csillárról is szurkolók lógtak, akkora érdeklődés nyilvánult meg a birkózás iránt.

— Hatalmas élmény volt annyi ember előtt birkózni, és jó érzés volt, hogy szurkolóink a szőnyegtől néhány méterre biztattak bennünket. Óriási rangadókat vívtunk a Zenta, a Spartacus és a Proleter csapataival, előre sosem lehetett tudni, melyik csapat nyeri meg ezeket a mérkőzéseket. A magyarkanizsai Partizan Szabadidőközpont termeiben kezdtem edzeni, majd a felnőttek között már a martonosi tornateremben edzettem. Sok lány bejárt edzésre, és nézte, hogy dolgozunk, ami még inkább motivált bennünket, hogy az edzésen is a legjobbak legyünk. 1980-ban kerültünk át a gyógyfürdő sportcsarnokába, ahol már más feltételek között dolgozhattunk. Ha akkoriban olyan lehetőségeim lettek volna, mint amilyet a Vajdasági Birkózóakadémia nyújt, még a vasúti sínt is kettéharaptam volna.

Lőrinc Rudolf (balról) az elismerést Fejsztámer Róbert polgármestertől vette át (a szerző felvétele)

* Az alma nem esett messze a fájától, hiszen három gyermeke, két fiú és egy lány közül a legidősebb fiúból szintén birkózó lett.

— Hatalmas köszönet illeti a páromat, hiszen mindig támogatott abban, hogy azt csináljam, amit szeretek, a birkózást. Az első fiam születése előtt mondtam a feleségemnek, hogy a gyerekből birkózó lesz, és úgy is lett. Büszkeséggel töltött el, hogy két éven át a fiam és én is birkóztunk, mindketten a saját korosztályunkban. Az edzések és a versenyek mellett három műszakban dolgoztam, földet műveltünk és házat építettünk.

* Birkózói pályafutását 1995-ben a Magyarkanizsán megrendezett országos bajnokságon szerzett bronzéremmel fejezte be. Azonnal sípot ragadott, vagy egy kis időre elszakadt szeretett sportágától?

— Azonnal bíráskodni kezdtem, hiszen nem szerettem volna eltávolodni a sportágtól és a birkózócsarnoktól, mely a második otthonommá vált. 2000-ben megszereztem a harmadosztályú, 2007-ben a másodosztályú, 2010-ben pedig az első osztályú nemzetközi bírói rangot, mely képesítéssel a felnőtt-világbajnokságot és az olimpiát kivéve minden más versenyen bíráskodhattam. 2017-ben letettem a legmagasabb bírói vizsgát, és olimpiai S-1-es szintű képesítést szereztem, mellyel már a legrangosabb versenyeken is bíráskodhattam. Bíróként 28 országba jutottam el, felnőtt-Eb-n és -vb-n, Balkán-bajnokságon és Mediterrán Játékokon, olimpiai selejtezőkön bíráskodtam, pályafutásomból csak az olimpia maradt ki. Hiányérzet nincs bennem, mert rengeteg élménnyel gazdagodtam, számos barátot szereztem, akivel azóta is ápolom a kapcsolatot, és körbejárhattam a világot. A versenyekre kóstolóként rendszeresen házi sonkát, kolbászt, nyakas karajt, sajtot és magyarkanizsai pálinkát vittem. A finom ételek annyira összehozták a bírói társaságot, hogy gyakran 34-35 ország képviselője is a hotelszobámban tartózkodott, ahol beszélgettünk, eszegettünk.

* Rengeteg mérkőzésen szolgáltatott igazságot. A sok közül van-e kedvenc, mely valamiért emlékezetes maradt?

— Az egyik világbajnokságon a török és az azerbajdzsáni döntőjében bíráskodtam. Az azeri nehezen viselte a vereséget, szerinte bírói tévedés miatt veszített. Nem akart kezet fogni sem a török birkózóval, sem velem, azaz a bíróval, hogy kihirdethessem a győztest. Kivettem a zsebemből a sárga lapot, felmutattam neki, majd a riválisával kezet fogott, de velem még akkor sem. Zsebbe nyúltam a piros lapért, melyet ha felmutatok neki, akkor még az ezüstérmét sem kapta volna meg, hiába végzett a 2. helyen. Ebben a pillanatban villámgyorsan kivette a kezem a zsebemből, kezet fogott velem, és átölelt. Másnap főnökeink a 120 bíró közül engem név szerint kiemeltek, hogy a döntőben milyen helyesen jártam el, ami nagy örömmel töltött el.

* Rövid kényszerszünet után újra visszatért a szőnyegre, és a közelmúltban a birkózóakadémián megtartott versenyen fújta a sípot.

— Nagyon szerettem volna visszatérni, kérdeztem a kollégákat, hogyan tudnék újra bekerülni a bírók közé. Szabadkán végighallgattam a kétnapos bírói szemináriumot, és egyelőre vajdasági szinten bíráskodom. Koromnál fogva, mivel elmúltam hatvanéves, nemzetközi szinten már nem szerepelhetek, Szerbián belül azonban hatvanöt éves koromig jogom van tevékenykedni. Viszont két hete együtt dolgoztam a hetvenhárom éves Ačić Radomir kollégámmal, így én is reménykedhetek abban, hogy még több éven át bíráskodhatok. Maradni fogok, amíg az egészségem megengedi, addig biztos. A legutóbbi versenyen több fiatal bíró is vezetett mérkőzéseket, tehát az utánpótlással nincs gond. Magyarkanizsának öt bírója van, ami korábban egyszer sem fordult elő. A jövő nemzedékeinek azt üzenem, hogy legyenek hűek a választott sportághoz, és ne feledjék, kitartással, szorgalommal, megbecsüléssel és alázattal bármit el lehet érni.

* Sokak számára ön is egy példakép, de önnek vannak-e példaképei?

— Pionír koromtól kezdve Slejher Lászlóval jártam edzésekre és versenyekre, akivel edzések után még a szőnyegen maradtunk, és dolgoztunk tovább. Rajta kívül Koncz Istvánra is példaképként tekintek, ahogy Csaba Ferencre, megboldogult olimpiai résztvevőnkre is, akivel egy súlycsoportban birkóztunk, és sokat harcoltunk az éremért. A már említett Ačić Radomirt is a példaképeim közé sorolnám, mindig megtisztelő volt vele együtt dolgozni — mondta Lőrincz Rudolf, majd köszönetet mondott a Potisje Birkózóklubnak, Magyarkanizsa Önkormányzatának, a magyarkanizsai polgároknak, szurkolóknak, valamint mindazoknak, akik versenyzői és bírói pályafutása alatt mellette álltak és állnak ma is.