Egyik délután fiával, Tiborral látogattunk el az óvoda melletti utcában élő Mária nénihez, aki már az előszobában várt bennünket. A születésnapi ajándék átadása után bevonultunk a szobába, ahol Mariska néni mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem szeret beszélni, de lapunknak természetesen nyilatkozik, hiszen régóta hűséges olvasója a Hét Napnak, és néhány éve egyik könyvünkbe e sorok írója tőle kérte el a krumplis pogácsa receptjét.

Kovács Mária

— 1925. április 1-jén születtem Királyhalmon, a határ közvetlen közelében, Juhász Sándor tanyáján, ahol egy szobában és konyhában laktunk tizenkét évig. Abban az időben még többen éltek a falu északi részén, és sok hozzám hasonló korú gyerekkel, valamint a bátyámmal és nővéremmel nagy homokban gyalog jártunk a mai óvoda épületébe, ahol akkor az iskola működött. Édesapámék 9 holdon szőlőt műveltek, így iskola után, amikor már nagyobb voltam, én is kimentem rőzsét szedni, szőlőt kötözni. A szőlőben és a gyümölcsösben minden munkát elvégeztem, kivéve a permetezést, azt édesapám nem engedte. Tizenkét éves voltam, amikor a falu másik végébe, a település egyik bejáratához közel lévő Újhitű sorra költöztünk, abba a házba, ahol most Tibor fiamék laknak. Onnan már nem jártam iskolába, mivel az első négy osztályt fejeztem be. Ekkor már napszámba mentem szüretelni, ami utólag visszagondolva nem volt nehéz, és szerettük is csinálni. Visszatérve az iskolára, elsőtől negyedikig összevont tagozat működött, ahova délelőttönként 40-50-en jártunk. Tanítás után az elsősök és a másodikosok hazamehettek, a harmadik és negyedik osztályosoktól azonban két lánynak és két fiúnak maradnia kellett. A fiúk odébb tették a nagy padokat, melyekben órák alatt tízen ültünk, a lányok pedig felsepregettek, akkoriban ugyanis a diákok takarították az iskolát. A tanulás és a munka mellett jutott idő játékra is, a többi gyerekkel sokat fogócskáztunk, bújócskáztunk — emlékszik vissza gyerekkorára és az iskolás éveire Mariska néni.

Huszonegy évesen férjhez ment a hajdújárási Kovács Péterhez, akivel ötvenegy évet éltek boldog házasságban. Az ismerkedés időszaka alatt bálokba jártak a falu központjában lévő épületbe, melyben ma pizzéria működik, valamint a Kispiac felé vezető főút mentén lévő egykori Huszár-csárdába. Az akkori szokás szerint a lányokat édesanyjuk kísérte el a bálba. Amíg a fiatalok ismerkedtek és táncoltak, addig az anyukák a padokban ültek, és árgus szemmel figyelték a lányokat. Mariska néni mosolyogva megjegyezte, hogy ennek ellenére akadtak lányok, akik elszöktek a fiúkkal, mire az anyukák észbe kaptak, az ifjú pár haza is ért.

— Az első találkozás után egy évvel, 1946-ban Hajdújáráson megesküdtünk, de lakodalmat nem csináltunk, mert addigra édesapám elhunyt, csak édesanyám élt. Közös életünket az Újhitű soron kezdtük. Mindkét gyermekünk, az 1948-ban született Tibor és az 1955-ben született Katalin is abban a házban látta meg a napvilágot. Lányunk kétéves volt, amikor 1957-ben átköltöztünk ebbe a házba, ahol most beszélgetünk. Párom a Vinogradar nevű mezőgazdasági birtokon dolgozott. A pusztaságon lévő területeket szétosztották a munkások között, így Péter is kapott egy házhelynek való területet. Legidősebb bátyja, András építészettel foglalkozott, így a családdal és az ismerősökkel összefogva felépítettük a házunkat. Először csak egy szoba készült el, majd fokozatosan a többi helyiség is. A falak vályogból vannak, melyek télen meleget, nyáron hűvöst adnak — mondta, hozzátéve, hogy gyerekei négy unokával, unokái pedig öt dédunokával ajándékozták meg.

Családi fotó a 100. születésnapon, Mariska néni az első sorban balról az ötödik (Kádár Áron felvétele)

A hosszú élet titka felől érdeklődve a kiváló emlékezőkészségű Mariska néni, aki a korából néhány évtizedet bátran letagadhat, elmondta, hogy az 1997-ben elhunyt férje és a családja is mindig jó volt hozzá, szeretetben, megértésben és békességben éltek, ami ma is így van. A hosszú életben minden bizonnyal a géneknek is nagy szerep jut, hiszen Mariska néni édesanyja kilencvennégy, édesanyja nővére pedig kilencvenhat évet élt.

— Orvoshoz nem járok, különösebb egészségügyi gondom nincs. Két éve szívgyógyszert szedek, és néha vérnyomásra veszek be tablettát. Édesanyámtól azt hallottam, hogy kiskoromban nagyon sokat betegeskedtem, amilyen betegség akkoriban volt, azt mind elkaptam. Házasságkötésünk után egy évvel, 1947-ben tífuszos lettem. Két hónapig ágyban feküdtem, alig maradtam életben. Nagyon lefogytam, a korábbi 48-50 kg-os testsúlyom mindössze 38 kg-ra csökkent. A koronavírus megjelenéséig elkerültek a betegségek. Szerencsére súlyosabb tünetek nem jelentkeztek, és a fotelben üldögélve, nem ágyban fekve, hevertem ki a világjárványt — mesélte.

Mariska nénit sok szép virágkölteménnyel köszöntötték fel 100. születésnapja alkalmából

Korábban nagyon szeretett sütni és főzni, kilencvenéves korában még tésztát gyúrt, rétest készített. Ma már nem süt, de szükség szerint megfőzi a paprikást, a levest és más ételeket. Ha valamilyen tevékenységet nehéznek érez, akkor nem erőlteti, hanem abbahagyja, és nem csinálja tovább. Idejét keresztrejtvényfejtéssel, olvasással (a Hét Napot és a Hírvivő című katolikus hetilapot rendszeresen lapozgatja), televíziózással, imádkozással, sétálással tölti, és rendszeresen látogatja a szentmiséket is. Szomszédjaival és az utcában élőkkel gyakran elbeszélgetnek, a fiatalabbakkal is megtalálja a közös hangot. Ebédelni az utca túloldalán lakó lányához, Katalinhoz megy át, a reggelit és a vacsorát azonban saját magának készíti. Szombaton és vasárnap 10 órakor Mariska néni főzi a kávét a családnak, habár ő már leszokott a mindennapi fekete fogyasztásáról.

A folytatásban mesélt még a Juhász-tanyán tartott bálokról, ahova még Ludasról is jártak, bátyja asztali tamburájáról, mely valahol elveszett, és bár keresték, nem találták, valamint szerető családjáról, mellyel mindig oly boldogságban élt és él ma is.

Kívánjuk, hogy még sok-sok évig így legyen, hiszen az elköszönéskor is megjegyeztük, még bizonyára találkozunk.