Budán, a Szent Anna-templomnál, a legendás szerkesztő búcsúztatóján találkozott megint Mengyi Bandi Földi Sanyival. A sokaságban csak kijövet pillantotta meg.
A Batthyány tér sarkán - a kurta Markovits utca köti össze itt a Fő utcát a másik végén egybeérő Iskola és Gyorskocsi utcával - beérte, kezet ráztak. Toporogtak tanácstalanul: mindenhonnan mindig kilógtak egy kicsit. A gyásznépet át- meg átszövő láthatatlan szálak persze hozzájuk is elérnek. Mindketten lakták rövid ideig Újvidéken, a Safarikovában, a romos házban röpdöső Vali néni, a szerkesztő édesanyja valamelyik kamráját a hosszú udvarban, ahol már csak a Szentlélek tartja az esőcsatornákat.
A szerkesztőt temették azon a téli napon, aki ''pánmagyar” írókat kedvel. Nekik hozsannázik, velük uzsonnázik...
Akit dicsért, igaz, tényleg egekig magasztalta: Németh Lászlót és Kosztolányit, Márait, Weörest, Mészölyt... Amikor ez még nem is volt olyan sima ügy.
Eszébe villant a mi Bandinknak, hogy Hornyik Miklós mutatta be a hazatérő Faludy Györgyöt is mint ''a legnagyobb élő magyar írót” (vagy szellemet?) Újvidéken, 89 májusában. Még egy recski fogolytársával is összehozták.
Metsző volt, mint egy jégtábla, sarkos, ha kell... De amelyiken szeret bukfencet vetni a napfény. Merengve mondta ezt Földi Sándor. Talán valakit idézett.
Mengyi Bandi előző nap látott egy ilyen jégtáblát a szigetnél. Három fázós bukóréce a hátán.
A nagyság megérintése, ez volt a szenvedélye - meditált Földi Sanyi hangosan. A diák Amundsen egyszer látta Nansen előadását, és elhatározta, hogy sarkkutató lesz. És felfedezte a Déli-sarkot. Bár eredetileg az Északira készült...
De minek szokás hódolni ma? Percemberkéknek!
Scott kapitány utolsó feljegyzése - ilyen címmel szerette volna egybeválogatni Ottlik írásait Hornyik Miklós. A címet már el is fogadtatta a szerzővel. Scott kapitány, akit Amundsen megelőzött, társaival a visszaúton megfagyott.
Végül ő maga adott ki ilyen címmel könyvet tavaly a Masszi-Püski Könyvesháznál. ''Úgylehet, kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.” It seems a pity... Scott kapitány utolsó feljegyzését Halász Gyula találóbban fordította le az ifjúságnak átdolgozott kiadványban, mely a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára Cholnoky Jenő szerkesztette sorozatában jelent meg Scott utolsó útja címmel. Így: ''Szánalmasnak látszik, de nem hiszem, hogy többet írhassak”. Fontoskodsz, gondolta Mengyi Bandi. Most fogod megint elmondani, hogy Cholnoky Viktor novelláiból olasz nyelvű válogatást készítettél, utószóval, a Masszinál...
De a mi Sanyink elkalandozni látszott saját személyétől. Cholnoky Viktor 1912-ben halt meg. Amikor a Titanic vesztével leáldozott a század. Cholnoky László elszegényedve 1929-ben a Dunába vetette magát. Jenő nagy földrajztudós volt, bejárta Kínát. (Kína! Mengyi Bandi alig tudta elnyomni sóhajtását...) Hajlott korában, 50-ben halt meg. Meg kellett érnie, hogy ifjú feleségét megégetik orosz martalócok.
Mengyi Bandi kissé elkedvetlenedett. Elvégre tájékozódik talán. Tudja, hogy földünk legrégebbi múltja ott van egy jégoszlopban, amelyért az Antarktiszon lefúrnak. És olvasta ő is, hogy a pingvinguanó vastag rétegeit a kutatóknak nem szabad háborgatniuk.
Földi Sanyi mindjárt feltalálta magát - csak ezt gondolhatta róla irigykedve. Aki úgy kezdi, mint ő, Mengyi Bandi, hogy egyetemistakorában nincs egy rendes télikabátja, annak hatvanévesen se lesz. Most is gondban volt, miben jöjjön el. Még jó, hogy süt a nap, elég az esőköpeny.
Kicsit tétovázott. De aztán félszeg mosollyal felmutatott a szemközti épületre.
Mikor átjöttem, itt vészeltem át az első telet, a Markovits utcában, egy barátom tetőtéri műtermében. A szűk oldalkamrában aludtam meg, melyet csak az emberi lehelet fűt be. Hajnalonta lenéztem a csapott üvegablakokon, ráláttam a Dunára, az Országházra, a Margit-szigetre és a Margit hídra. Belém nyilallt: vajon mit tartogathat még nekem egyáltalán az élet? Öngyilkos gondolatok környékeztek...
Dermesztő tapasztalatát az első reggelről, amikor megérkezett a Keleti pályaudvarra, a mi Bandink nem is mondta el. Akkor még dobálni kellett a húszasokat az utcai fülkékbe. Sorára várt. Egy cingár, zilált és felajzott ipse telefonon át hosszasan bűvölt valakit, lecsapott fejjel, csillogó szemmel szorongatva a kagylót. Nyilván a párját. Mert az elkapott szavakból Mengyi Bandi legnagyobb megrökönyödésére kiviláglott, hogy dirigálni tud neki így is: most azonnal lejössz, és megvársz! Hogy gondolod, mit merészelsz... Mengyi Bandi ráeszmélt, hogy a nő, ha még nem is tudja szegény, bizony lejön századszor is, és mindent megtesz valamiféle reménytelen folytatásért.
Hát ide kívánkozol? - rémüldözött. Ilyen magyarok közt akarsz élni, komolyan?
Hallotta a szóbeszédet. Hogy könnyű elmenni főmagyarnak.
De a népkiszavazás megmutatta, ''almagyar”-nak se várta nagyon itt az embert senki.
Kiderült, a 86-os busz egyformán jó nekik.
A mi Bandink, mint afféle jöttment, a várossal ismerkedve mindennek utánanézett. Hogy meg ne szólják... A magyar gyorsírás megteremtőjeként kapott itt utcát Markovits Iván. A Gabelsbeger-rendszert ő ültette át magyar nyelvre 1863-ban. Iskolát teremtett.
Nézték a Dunát. Szél fodrozza a vizet. Már sehol egy jégtábla. Csak gyorsírásjelek futnak most már innen lelkesen délnek, mint fehér csipke. Mindegyik percükben ötszáz szökevény szótag. Ötszáz bizony!