Továbbra sem üldögél otthon, rendszeresen bejár az egyesületbe, ha kell, segít, és tárt karokkal várta a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszó Találkozóra érkező csapatokat, hiszen, mint mondja, a kikindai vendéglátás messze földön híres. A huszonhárom év alatt, melyet szervezőtitkárként végigdolgozott, belekóstolt mindenbe.

— Ez valóban így történt. Ha kellett, akkor súgtam, ha kellett, mosogattam, fánkot sütöttem, népviseletet vasaltam, nem válogattam, hasznossá tettem magam. 1995-re vezethető vissza a történet, az akkori elnök, Balázs János mondta, hogy megüresedett a szervezőtitkári állás az Egységben, adjam át a kérvényt, és belevágtam. Ez előtt dolgoztam bankban, illetve az ecetsavgyárban, sőt, üvegesnél is, de itt találtam meg azt, amire mindig is vágytam. Huszonhárom év alatt nagyon megszerettem ezt az életformát, mert hiszen ez az, egy életforma. Állandóan emberek vettek körül, folyamatos volt a nyüzsgés, új embereket ismerhettem meg itt az egyesületben, de Vajdaság-szerte is. Amatőröket, táncosokat, színészeket, kórusokat. Nekem ez volt az életem. Az Egység. Itt nőttek fel a gyermekeim, és most már az unokáim koptatják a színpad deszkáit. Én magam soha nem vágytam színpadra, mert nagyon lámpalázas típus vagyok. Megesett, hogy én voltam a súgó, s nem egy próba után jöttem ki sírva, mert ki a hibás, ha valami nem jól sikerül? Nyilván a súgó, mert nem jól súgott. Elmentünk Zomborba vendégszerepelni, s már mindenki hallotta a súgót, csak a színész nem. Ő leblokkolt. Hát én is leblokkolnék, úgyhogy nem lett belőlem színész. Maradtam a háttérben, a kulisszák mögött.

* Azért a huszonhárom év nagyon nagy idő. A kezdetekben kitől tanultad meg, mi hogyan működik?

— Az eleje igen nehéz volt, de nagyon jó munkatársaim voltak, akiknek már volt rutinjuk mindenben, ők sokat segítettek, és megkönnyítették számomra a beilleszkedést, gyorsan felvettem a fonalat. Itt megemlíteném Lepár Ferencet, aki innen ment nyugdíjba, ő nagyon sokat segített, kérnem sem kellett. A másik, akit nem hagyhatok ki a sorból, Kiss Edit kolléganőm, ő mint takarítónő volt itt, és innen ment nyugdíjba huszonnyolc év után. Vagy Kátai Tibor, a koreográfusunk, aki megmutatta, milyen egy dél-alföldi viselet vagy egy gyimesi tánc. És persze Király Sándor, szóval valóban első osztályú munkatársaim voltak végig. Összetartó kis csapat működött itt mindig.

* Voltak nehezebb időszakok, vagy minden végig rózsás volt, és örömteli?

— Mint mindenhol, nálunk is legtöbbször az anyagiak hiánya nehezítette a munkát. Olyan is megesett, hogy télen az amatőr színjátszóknak hidegben kellett próbálniuk, mert nem volt fűtés. Emlékszem, éppen a Himnuszt próbálták akkor is, melyet most Sanyi (Király Sándor) rendez, Kovács Frigyes volt a rendező, és sokat emlegették, hogy amikor mentek be a próbára, a lavórban meg volt fagyva a víz. De csinálták, nem panaszkodtak, vastagon öltözve jöttek próbára. Ilyen is volt, de azért sokkal több a szép pillanat.

* A sok szép közül a legszebb?

— Az, amikor bemutatójuk van a színjátszóknak. Természetesen előtte néhány napig mindenki ideges, szaladgálnak, hogy jaj, nem lesz bemutató, nem tudjuk még elég jól a szöveget sem, a rendezők a gyomoridegtől már hánynak, előjön minden probléma, de amikor felgördül a függöny, akkor már mindenki boldog, hiszen lentről, a nézőtérről ebből semmi nem látszik. Még az sem, ha a színészek véletlenül nem tudják a szöveget, mert úgyis kivágják magukat. Szóval talán ez a legszebb. Amikor felgördül a függöny a bemutató napján.

* Sokat utaztatok vendégszereplésekre, versenyekre, s te mindenhova elkísérted a csapatokat. Ezek közül van olyan út, amelyre a mai napig emlékszel?

— Volt egy időszak, amikor a néptáncosok rengeteget utaztak, főleg Magyarországra, Kiskunfélegyházára, Hódmezővásárhelyre, különféle táborokba, ez mozgalmas volt, nagyon szerettem, de amit kiemelnék, az 2009-ben a Vendégségben Budapesten elnevezésű, tíznapos tábor volt. Ez örökre szóló élményként maradt meg, felnőtt fejjel is nagyon fontos volt számomra, rengeteg mindent láttunk, kirándulni vittek bennünket, csoda szép tíz napot éltünk meg. 

* A sok-sok jobbnál jobb előadás közül, melyet az amatőr színjátszók bemutattak, van-e kedvence?

— Ó, erre nagyon nehéz válaszolni, mert őszintén azt kellene mondanom, hogy minden előadást ugyanúgy szerettem, de ami most eszembe jutott, az Baráczius Zoli bácsi rendezése, A tanítónő. Nem tudom, miért, de ennek az előadásnak nagyon megfogott a története. Na, azt a darabot vittük aztán Vasvárra, s az az út eléggé beleégett az emlékezetünkbe.

* Itt egy újabb történetet érzek, ahogy sokat sejtetően nézett Király Sándorra.

— Az odafelé utunk „kiváló” volt. Már a határon rengeteget kellett állni, aztán Siófokra érve tönkrement a kombi alternátora és elszakadt az ékszíj. Az egyik szereplő harisnyájából csináltunk egy új szíjat, hogy a szerelőműhelyig el tudjunk jutni. A határ és a mester miatt csak este értünk Vasvárra, de nem akárhogy. Akkoriban még nem volt GPS, a sofőrünk nem tudta, merre kell menni, így megálltunk egy benzinkúton, hogy kiderítsük. Azt mondanom sem kell, hogy olyanok voltunk, mint valami utazócirkusz, a díszlet felkötve a kombi tetejére. Egyszer csak megjelent négy-öt rendőrautó, körbevettek bennünket puskákkal, hogy hova igyekszünk. El tudod képzelni a stresszt, melyet átéltünk? De a nagy ijedségnek szerencsére nevetés lett a vége, és végül rendőri kísérettel jutottunk el a szállásig.

* Mi az ön szerint, amiben az amatőrök mások, mint a profi színészek?

— Hogy feltalálják magukat. Olyanok, mint a macskák, mindig a talpukra esnek. Például ékszíjat csinálnak harisnyából. 

* Nagykikinda negyedik alkalommal adott otthont az Amatőr Színjátszó Találkozónak. Ön az idén is itt van, segít, mert mint mondta, feladat van bőven.

— Ajaj, de még mennyire! Legjobban bevárni szeretem a csapatokat. Üdvözölni őket, megmutatni, mit hol találnak, megkínálni őket egy itallal, pogácsával. Az Egység Művelődési Egyesületet Kikindán úgy emlegetik, hogy magyar otthon, és szerintem ez mindenkinek az otthona. Azelőtt is úgy voltam, hogy aki ide bejön, az az én vendégem, szóval ezt szeretem legjobban, vendégül látni őket mint régi ismerősöket. 2018-ban például mindenkinek sütöttem császármorzsát.

* Hát azt kell mondjam, hogy ebben valóban elég jók, én itt még éhes vagy szomjas nem maradtam soha. Meséljen még egy kicsit a városról magáról. Mit szeret a legjobban Nagykikindában?

— Ez nagyon jó kérdés. S itt is a vendéglátást mondanám. A bánáti emberek szeretik a vendégeket, és értenek is ahhoz, hogy bőséges vendégfogadást rendezzenek. Mondom ezt úgy, hogy én magam bácskai származású vagyok, de ide jöttem férjhez, és megtapasztaltam ezt. De nagyon szép a város is, vannak látványosságai, én például mindenkinek ajánlom a Terrát, mely egy képzőművészeti alkotóközpont, a világ minden tájáról érkeznek ide szobrászok, akik a tégla- és cserépgyártól kapott óriási térben hozzák létre terrakottaszobraikat. Mexikótól Japánon át Koreáig mindenhonnan jönnek. És hát Nagykikinda a baglyokról is híres, mert a fülesbaglyok a város központjában telelnek.

* S mit hiányol Nagykikindából?

— A magyarságot, mert lassan elfogyunk. Ha egy magyar osztályban 7 tanuló van, az már nagy osztálynak számít. Összesen sajnos csak 50 gyerek tanul magyar nyelven első osztálytól nyolcadikig, s ezt szörnyű látni. Hiányolom az amatőröket is, de hát a magyarok fogyásával belőlük is egyre kevesebb van, ez természetes következmény. Pedig táncolni, játszani jó, mindenki jelentkezzen ebbe a jó kis csapatba, mert akármerre is vigye az élet, az itt töltött időszakra mindig emlékezni fog.

* 2022-ben ön is megkapta a VMMSZ Plakett díját. Jólesett ez az elismerés?

— Nagyon meglepett, mert nem számítottam rá. Én addig azt hittem, nem fontosak az elismerések, de amikor átadták, úgy éreztem, mintha Oscar-díjat kaptam volna. Még karanténos idők jártak, a Zvonko Bogdan Borászatban adták át a díjakat, piros szőnyegen vonultunk be, elképesztő érzés volt. Akkor jöttem rá, hogy talán mégis jó az, ha az embernek elismerik a munkáját.