A hatvanéves asszony története nem ad talán egyértelmű választ azokra a kérdésekre, amelyeket beszéd közben felvet, de bizonyára az olvasóban is felmerül az örök kérdés: valójában mi is az erkölcs, mi az elítélendő, kinek, minek a nevében? Elmefuttatásnak tűnik ezeknek a kérdéseknek a fejtegetése, de beszélgetés közben I. számtalanszor tépelődött: ,,Most én ezért romlott, erkölcstelen vagyok?" Nem tudtam gyötrő kétségeire válaszolni, bár igazából nem is várt rájuk választ.
- Nem tudom, mennyi van még hátra az utamból, amit ezen a világon meg kell tennem - mondja az asszony -, mert halálosan elegem van már abból, hogy örökké elemzem a tetteimet, visszapergetem életem eseményeit, hogy eloszlassam a kétségeimet, amelyek gyermekkorom óta keserítik az életemet, és egyre csak gyötörnek, gyötörnek. Csak középiskolai végzettségem van, pontosabban hároméves szakiskolát végeztem, de az élet valahogy úgy kiélesítette az agyamat, hogy sokszor önmagamon is meglepődöm. Öregségemre jöttem rá, hogy ez a tulajdonság azokra az emberekre jellemző, akiknek gyermekkorukban nem volt kihez fordulniuk gondjaikkal a családban, mert soha senkinek nem volt ideje leülni és meghallgatni őket. Így hát egyedül kénytelenek magyarázatot találni a kételyeire. Tanyasi születésű vagyok, volt egy két évvel fiatalabb öcsém is, de húszéves korában hirtelen meghalt, még meg sem nősült. A tanyasit úgy értse, hogy a tanyánk kilenc kilométerre volt a településtől, egy dűlőút vezetett be az udvarunkba, melyet drótból fonott kerítés vett körül, mert tele volt baromfival. Tizenkét hold földön gazdálkodtak a szüleim, jószágot tartottak, piacra jártak, egyszóval nem voltunk éppen földhözragadtak. Az édesanyámat a nővére nevelte, mert a szüleik korán elhaltak, a nővére adta férjhez is abban a meggyőződésben, hogy biztosan jól megoldotta az életét. A tanyán ugyanis két testvér élt az idős, mozgásképtelen anyjukkal, és anyám ebbe a családba csöppent bele fiatalon, egészségesen, akinek a munkaerejére számítani lehetett. Ő látta el a beteg öregasszonyt is. Az idősebb testvér vette el anyámat, de sohasem tudtam meg, melyik volt az igazi apám. No de véletlenül se gondolja, hogy az anyám romlott teremtés volt. Talán a körülmények kényszerítették rá, hogy családi háromszögben éljen, de sohasem panaszkodott. Amikor megszülettem, a nagymama már nem élt, így anyám csak az ,,emberek"-ről - ahogy hívta a két testvért - meg a gyerekekről gondoskodott, dolgozott a földön, az ólakban, a házban. És vasárnaponként befogták a lovakat a ,,stájerkocsi"-ba (ez egy olyan lőcs nélküli, úriasabb kocsi volt), és misére mentünk a faluba.
Tudja, régen a szülők szerelmi élete nem volt sem beszédtéma, se kíváncsiskodás témája a családban... Középiskolás lehettem, mikor egyszer a nagybácsi megvert az ostorral, amiért nem vettem észre, hogy kiszöktek a pulykák a ketrecből. Ezt én úgy a szívemre vettem, hogy el akartam költözni otthonról. 17 éves voltam, és azt mondtam anyámnak, hogy engem nem verhet meg akárki. Anyám akkor azt mondta: ne heveskedjek, mert lehet, hogy az apám volt az, aki megvert. Ő maga sem tudta ugyanis, hogy melyiktől lettem. Nem lázadozott, nem elmélkedett azon, jó-e, amit tesz, egyszerűen elfogadta a sorsát, és élte az életét, ahogy tudta. Úgy vélte, neki ezt a keresztet szánta az úr, hát cipeli. Mindkét ember jó volt hozzá, megvolt mindene, úgy érezte, ennél többet nem várhat az élettől. Soha egyetlen szót sem szóltam erről senkinek, annyira szégyelltem. De amikor férjhez mentem, és anyám meghalt, mindkét ,,ember"-ről úgy gondoskodtam, mintha az apám volna, egészen a halálukig. Az idősebbik, akinek az anyám a felesége volt, 2000-ben halt meg, a fiatalabb jóval előbb.
A férjemet középiskolás koromban ismertem meg, ő az édesapjával és a nővérével élt, az anyja korán meghalt. Albérletben laktunk, ott született a lányunk is. Vasárnaponként meglátogattuk apósomat, a sógornőm már Pesten járt egyetemre. Hatéves volt a lányom, amikor a férjem közúti balesetben életét vesztette. Ekkor apósom felajánlotta, hogy költözzem a kislánnyal haza, ne fizessem a drága albérletet, hiszen a nagy családi házban egyedül élt. Hazaköltöztünk. És ne kérdezze, mikor és azt se, hogyan, de valahogy összemelegedtem a tizennyolc évvel idősebb apósommal. Eleinte titkoltuk a viszonyunkat, de a sógornőm észrevett valamit, és kérdezősködött. Őszintén elmondtuk, mi van köztünk, de ő ezt képtelen volt megérteni, azóta - már huszonöt éve - haza sem jött többé. Nem vagyok álszent, higgye el, életemben ezen a két férfin kívül soha senkim se volt, még csak nem is néztem másra. Most akkor én egy romlott erkölcsű nő vagyok?
Amikor a lányom tizenhét éves lett - épp annyi, mint én, amikor megtudtam a sorsomat, megmondtuk neki, hogy a nagyapa és én házastársakként élünk. Ő már egy más generáció, nem ugrált örömében, de nem is esett kétségbe. Azt mondta, már sejtett valamit. Csak az volt a kikötése, hogy az öregapját ne kelljen apunak szólítania. Mi apósommal meg is esküdtünk, és egy normális, nyugodt, idősekre jellemző családi életet élünk. A középiskola befejezése után a lányom Magyarországra ment férjhez. Nagyon boldogok voltunk, mert egy rendes, hozzánk hasonló családba került, ahol a szülők is szívesen fogadták. Igaz, a lányom azt kérte, ne mondjuk el, hogy az apja valójában a nagyapja. Ezt nem is lett volna probléma eltitkolni, mert a lányom apja az édesapja nevét viselte, a vezetéknevük, nevük ugyanaz, az anyakönyvi kivonatból nem lehetett volna megtudni. De mi a férjemmel úgy éreztük, kötelességünk elmondani, ami végeredményben nem is rájuk tartozik. A nászék nem szédültek el a történettől, továbbra is állították, hogy a négy fiuk mellett végre lesz lányuk is. A lányom sohasem mondta, szemére vetették-e az anyja bűnét az anyósáék, de azt tudom, hogy ő nagyon szenvedett, amiért elmondtuk, amit szerinte mélyen el kellett volna hallgatni. Minden rendben volt, havonként, vagy ahogy tellett rá, látogattuk a lányomékat, a nászékat, időnként pedig ők jöttek haza. Már ötéves házasok voltak, és még mindig nem esett teherbe a lányom. Nem nagyon akartam beleavatkozni az életükbe, hát nem is tettem semmiféle javaslatot. Gondoltam, ha gyereket akarnak, majd tesznek az érdekében valamit. Úgy gondoltam, hogy a lányom nagyon szereti a férjét, mert bármikor láttam őket, nagyon jól megvoltak, és a lány sohasem panaszkodott. Elsírtam magam a boldogságtól, amikor három évvel ezelőtt egy este felhívott, és mondta, hogy már három hónapos terhes. Csak később árulta el, hogy Ausztriában van a férje öccsével, leendő gyerekének az apjával. És nem is szándékoznak többé visszamenni. Megkérdeztem tőle, vajon rajtam akart-e bosszút állni. Keserűen nevetett, és ezt mondta: Hát nem látod, hogy átok ül rajtunk? Csak arra kérem az Istent, hogy ne lányt szüljek, hogy ne örökölhesse a sorsunkat.