Tisza-part, 2006. szeptember 11-e, Zenta város napja. Balašević élőben, a hangulat forró, de ez még semmi. Mert ahogy a vigalom a csúcspontjához ér, és a közönség önfeledten tapsol, tombol, és felmászik a porondra.

Schön Ignác. Tapsvihar kíséri megjelenését, a bemutatás felesleges, de mégis elhangzik. Majd néma csönd. És rázendítenek. A Devojka sa čardaš nogama, meg a többi élőben még szebb, mint a korongon, megismételhetetlen. Egy olyan profi önti ki a lelkét, adja azt a leírhatatlan pluszt, aki/ami párját ritkítja. Arcán széles mosoly villan, fénylik az egész ember, minden ragyog, mert a Náci hegedül.

Többek között az Újvidéki Rádió „nagy” népi zenekarának koncertmestere. Amely zenekar, mint mondja, valaha ötven-egynéhány tagú volt, ma mindössze kilenctagú! Néhány évig Szabadkán élt, aztán a bácsföldvári családi házat megörökölvén, odaköltözött, onnan ingázik Újvidékre, a munkahelyére. A napokban itt járt Szabadkán, a Prága utcában, a lánya születésnapján, akkor beszélgettünk vele.

* Ignác, honnan származik a családja?

— A dédapám ausztriai, német roma, Auschwitzből menekült meg. Senki sem tudja, hogyan. Az anyám magyar, az öreganyám magyar roma. Vagy cigány. Ahogy akarják. Én kevert vérű vagyok. Azt mondom magamra, hogy öszvér (nevet), az teherbíró.

* Hogyan kezdte?

— Nézze... nálunk generációról generációra szállt a hegedű. A Schönök mindig is született tehetségek voltak. Én már a hatodik generáció hegedűse vagyok.

A roma meg a zsidó általában tehetségesen születik... Ha tudsz vele élni, akkor jó. A zsidók csak háromszor adnak esélyt az embernek, ha harmadszor is eljátszod a bizalmat, utána már nem is ismernek meg, nem vagy közéjük való. A romák meg úgy születnek, hogy a bal kezük gyorsabb, mint a jobb... Ezért, ha biciklit hajtanak, s nincs szinkronizálva a jobb meg a bal lábuk munkája, elmennek a következő sarokig, ha kell, de ott kifáradnak, elhalhat az erő, s akkor nincs tovább, mert a siker titka ez: a jobbot meg a balt összhangba hozni.

* Mi kell ahhoz, hogy valaki nagy hegedűs legyen?

— Azt mondják, nem sok (nevet), csak annyi, hogy az ember szinkronba tudja hozni a szívét meg az eszét, meg a jobb meg a bal kezét (széles mosoly), meg egy nagyon-nagyon nagy adag szerencse. A zenei középiskola harmadik osztályából kimaradtam, mert akkorra már rég beleszagoltam a karrierbe, ráéreztem a pénz és a hírnév ízére... 16 voltam, amikor állandó alkalmazásba kerültem az Újvidéki Rádiónál... Akkoriban már tervbe volt véve az esküvőm — nálunk ez szokás, korán elvetjük a gondját! —, és persze volt biztos állásom, jövedelmem, volt mire nősülnöm.

Esik eső sűrű cseppje (énekel: Kiss László, kisér az Újvidéki Rádió népi zenekara Schön Ignác vezetésével)

* A közönség juttatta oda, ahol a helye: a trónra?

— Igen. Nekem nagyon nagy szerencsém, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, a többi mellékes. Azt hiszem, mindenki így van ezzel. Volt egyszer olyan is, hogy — a Papuliban léptünk fel, ebédidőben — egy ember, aki látszólag békésen fogyasztotta az ebédjét, amíg játszottam, a harmadik számnál kirobbant: — Rájöttem: Nem maga ér olyan sokat, hanem a hegedűje! Adok érte 50 000 eurót!

* Szegény...

— A szegény az, akinek ötvenezer hold földje is lehet, de mégse tudja megtalálni a maga boldogságát. Örömmel mondom, hogy én ugyan legfeljebb csak cigánykereket tudnék vetni, mert mást se csinálok, „csak” zenélek, de így is sokkal gazdagabb vagyok, mint az, aki csupán a tulajdonának él.

És azzal is boldog vagyok, ha munka után a családom körében lehetek.

* Ma a harmadik feleségével él... Szép, szőke asszony...

— Igen. Az első feleségem fiatalon, agyvérzésben halt meg, a második közlekedési balesetben... De az élet megy tovább. Egy év múlva megnősültem, mert a gyerekekről meg rólam is valakinek gondoskodni kell, a harmadik feleségem Katica, magyar. És nagyon jól megvagyunk... (Megsimogatják egymás kezét.)

* A torontálvásárhelyen hosszú évek óta megrendezett VIVE már el sem képzelhető Schön Ignác nélkül. A magyar nóták a vérében vannak...

— Az, amiről az ország felismerhető egy külföldi szemében, a ,,cigányzené”-nek nevezett valami, az valójában a magyar nóta, amit cigány zenészek játszanak. Ha azt mondom: Magyarország, mi jut a külföldi eszébe? A tokaji bor, a gyulai kolbász meg a barackpálinka, a Herendi porcelán, s ezen kívül mi? A cigányzene...

* Furcsa lenne azt mondani, hogy roma zene...

— Hát igen, a cigány kérdés... Roma, az van nagyon sokféle: van teknővájó, csergás, lovari cigány, s még ezerféle. A muzsikuscigányok képviselik már nagyon régóta azt a „kaszt”-ot, amely a „hierarchia” csúcsán áll. A roma valójában embert jelent.

* Nemcsak megvetik, de irigylik is sokan a romákat, mert jól élni tudni kell...

— Naná, a gyulabácsi, aki nem járt Hajdújáráson vagy, teszem azt, Palicson kívül, nem nyíltak meg olyan horizontok előtte, mint egy sokat vándorolt roma előtt, s még el is szerette a kedvesét egy cigány... vagy, mondjuk, összeverekedett egy romával, s az erősebbnek bizonyult nála, persze hogy irigy, de általában nem is csak ezeknél az okoknál fogva, hanem pusztán azért, mert szűk látókörű, s legyünk reálisak: nem minden roma tud beilleszkedni a társadalomba, nincsenek munkaszokási, nem ad a higiéniára, ha ápolatlan emberek gyűlnek össze egy helyen, mondjuk, egy autóbuszban, az nem mindig kellemes. Az édesanyám mindig azt mondta: lehet egy ruha foltos, de legyen tiszta. Ilyen emberek azonban minden nép képviselői között vannak, konkoly minden búza között terem. Téves lenne a romákat egy kalap alá vonni, s kizárólag ennek alapján megítélni, vagy a zenei élettel azonosítani, hisz, mint minden nemzeti közegből, a romaság kötelékeiből is kerültek ki olyan kiválóságok, mint, mondjuk a zentai Verebes sebészdoktor és mások. Az ember becsületének és önbecsülésének mértéke az legyen, hogy mennyire tud EMBER lenni.

* Egy méltatlan kérdés a vége felé: felhörpint néha egyet-egyet?

— Kizárólag a hallgatóság kedvéért, bennünket régen így tanítottak... azonban ez sohasem mehetett és nem mehet a koncentráltság és a zene számlájára. Amikor a színen vagyok, én a Zenész Schön Ignác vagyok, a nevem a legnagyobb vagyonom, s ehhez tartom, megbecsülöm magam.

Az újvidéki Dominóban Schön Ignác társaságában

* Tartozni valakihez, valamihez?

— Mi, művészek — s ez az, amit csak művészlélek érthet meg igazán —, amennyire erősek vagyunk bizonyos téren, egyes dolgokban olyannyira gyengék: elvesznénk, ha nem lenne körülöttünk a saját családunk, az, amelyben jól érezzük magunkat, a jó hangulatú család, amely a megtartó erő számunkra. Az elsőrangú hovatartozásom azonban a művészetem, a zeném. Amelyben azt tehetek, amit igazán szeretek.

* Van-e kedvenc nótája a vajdasági prímáskirálynak?

— A Tóparti látomás c. filmből Jávor Pál és Tolnai Klári duettje nagyon tetszik: az Álmaimban valahol már jöttél felém...

* Köszönjük a beszélgetést, művész úr!

A nyitóképen Schön Ignác (Szabó Attila felvétele)