A parlagi sas története Vajdaságban, sőt Szerbiában is nagyon érdekes, és tele van fordulatokkal. 2011-ben egyetlenegy párra csökkent a teljes nemzeti populáció, Észak–Bánátban, Szerbkeresztúr határában fészkelt (érdekességként megemlíteném, hogy a faj neve szerbül krstaš — keresztes). 2012-ben láttam először parlagi sast, a feltételezett utolsó párt és a fészkét nálunk, egy hideg, sáros, magányos, bánáti naplemente alkalmával, a Sziget nevű pusztán, mely Oroszlámos, Szerbkeresztúr és Firigyháza között terül el. De nézzünk egy kicsit jobban utána, mi fán terem a parlagi sas.

Fotó: Gergely József / Magyar Szó

A parlagi sas a szerb heraldikában a nemzeti címert díszíti, és a király-császár védjegye volt. Ez történelmileg Stefan Dušan császár birodalmához vezethető vissza, ott jelent meg először. Más nyelvek vonatkozásában: németül kaiseradler (császári sas), angolul imperial eagle (szintén császári sas). Történelmileg a faj valószínűleg a Duna és Tisza mentén, a Morava mellett, Rigómezőn is fészkelt, magányos fákon, fasorokon és mindenfelé, ahol megfelelő mennyiségű táplálékot és költőhelyet talált. De lássuk, hogyan is jutottunk oda, hogy az országos populáció egy magányos párra csökkent.

A becslések szerint az 1950-es években a parlagi sas csak Vajdaság területén maradt fenn, és nagyjából 30 párra volt becsülve a populáció. A legelők folyamatos csökkenésével, valamint a vadászat következményeként és egyéb negatív emberi hatások miatt 1976-ban már csak 12 territoriális pár maradt: 7 a Delibláti-homokpusztán, 4 a Fruška gorán és 1 a Verseci-dombokon.

Akkoriban egy ornitológus, Hám István követte ezeket a párokat, őt idézem: „A Deliblátói homokpusztán, tágabb ornitológiai kutatások keretében, az 1976 és 1984 közötti időszakban követtem minden egyes parlagi párt. Az első évben hét pár volt, a következőben, 1977-ben pedig az egyik menthetetlenül eltűnt. Ezek után a megmaradt hat párt követtem. A szaporodás sikere a kilenc évnyi megfigyelés során mind koronként, mind fészkelőhelyenként eltérő volt, a természetes tényezők és a negatív emberi hatások kombinációjától függően. E kilenc év alatt az egyik pár nyolc, a másik hat, a harmadik pedig három, illetve három pár egyetlen fiatal sast sem nevelt fel. Összesen 17 fiatal parlagi repült ki, ami 0,61 fiókát jelent aktív páronként. A deliblátói parlagi sasok évjárattól függően, a 44 aktív fészekből, amelyekben a kilenc év alatt költöttek, csak 17 fióka repült ki, ami alacsony sikerességet jelent. A fészekrakási arány 45%-os. A fennmaradó 55%-nyi sikertelen fészekből az esetek 32%-ában a sikertelen fészkelést természeti tényezők okozták: táplálékhiány, hosszan tartó esőzések és hideg időjárás, 32%-ban pedig az ember: zavarás a költési időszakban, elsődlegesen a legelők beszántása, valamint erdősítés közvetlenül a fészek mellett és egy esetben pedig fióka lopás egy sólymász által.”

A Delibláti-homokpusztán az utolsó 2 parlagisas-pár 1986-ban volt regisztrálva. Ezek után a fajhoz kötődő adatok megritkultak, és a ’90-es évek után már csak a Fruška gora-i parlagi sasokról vannak adatok, ahol 2-3 pár jelenléte van bizonyítva. Az utolsó pár a Fruška goráról nagyjából 2013 és 2015 között tűnt el, erről pontosabb adatok sajnos nincsenek.

Ezzel a Vajdaságban költő hazai parlagi sasok el is tűntek országunkból, és szembesülhetünk a valósággal, védelmük nem sikerült, és a hazai költő populáció megszűnt.

De kanyarodjunk vissza egy kicsit a faj ökológiájához. Ragadozó lévén elsősorban rágcsálókkal (ürgékkel, hörcsögökkel, mezei nyulakkal, de túlszaporodás esetén mezei pockokkal is), illetve olykor hüllőkkel és madarakkal táplálkozik. Zsákmányol például fácánt, galambféléket, varjúféléket, esetenként túzokokat, illetve ha alkalom adódik rá, főleg télen vagy vándorlás idején, akkor dögöt is eszik. A dögevés egyébként inkább a fiatal egyedekre jellemző. Gyakran fogyaszt sünféléket is. Újabban, elsősorban az ürgeállomány megcsappanása miatt, a parlagi sasok étrendjében nagyobb szerepet kapnak a különféle madarak.

Költőhelynek magányos fákat, fasorokat választ, ahonnan jó rálátása van, és körülötte mozaikos, gyepes, szikes legelők és megművelt területek váltakoznak. Ezek általában fekete és fehér nyárfák, illetve ritkábban ezek hibridjei. Fészkét a legmagasabb erős elágazásnál építi.

A költés ideje Dél-Európában már március vége, másutt április, amikor is általában két-három tojás kerül a fészekbe, ritkább esetekben viszont csak egy tojást rak a tojó.

Káinizmus

Röviden leírva ez a jelenség azt jelöli, hogy az idősebb, korábban kikelt fióka addig bántalmazza a fiatalabbat, amíg az el nem pusztul. A nagy testű ragadozó madarak tojásaikat egy-két nap különbséggel rakják le. Mivel a tojó már az első lerakott tojáson megkezdi a költést, a fiókák is ugyanilyen különbséggel kelnek ki, így a korábban világra jött fióka erősebb, hangosabb, jobban tudja érvényesíteni az élethez való jogát, és fiatalabb testvérét addig bántalmazza, amíg az fel nem hagy a táplálékkérő hangjával.

Hogy mi idézi elő a káinizmust a fiókáknál, arra még nincs elfogadható magyarázat, csak feltételezések: gyér táplálék, emberi zavarás, kedvezőtlen időjárási körülmények és más negatív hatások.

Egerészölyv-fióka a parlagi sas fészkében?

A magyarországi parlagisas-fészkeknél azonosított zsákmányállatok csaknem 1%-a egerészölyv, és ezek döntő része fészekből zsákmányolt fióka. Ezért viszonylag gyakran kerülnek egerészölyv-fiókák a sasfészkekbe. Ezek életben maradásának esélye rendkívül kicsi, hiszen ehhez nagyobb sérülés nélkül kell megúszniuk a zsákmányolást és a fészekbe szállítást. Emellett a sast valaminek meg kell zavarnia, hogy ne kezdhesse el az etetést, és még a fészektestvéreknek is be kell fogadniuk a jövevényt. Ha mindez bekövetkezik, akkor a szülők a következő etetéshez a fészekhez érkezve már eggyel több, táplálékot kérő fiókát látnak, és ilyenkor előfordulhat, hogy a sasfiókákra hasonlító, de kisebb ölyvfiókát is ösztönösen etetni kezdik, a saját fiókáikkal együtt nevelik, illetve védelmezik. Ez nagyon ritkán fordul elő, az MME munkatársai az elmúlt harminc év monitoringja folyamán ezt a jelenséget hat alkalommal figyelték meg.

A parlagi sas visszatérése Vajdaságba

Miután saját populációnk előbb a Delibláti-homokpusztáról, majd a Fruška goráról is eltűnt, a védelmükre irányuló magyarországi törekvéseknek köszönhetően a faj lassú, de folyamatos terjeszkedésnek indult a Kárpát-medencében — ennek hatására Vajdaságban is, ahol ez a folyamat szinte kizárólag a szélesebb Tisza mentén folyik. Az észak-bánáti 1 párból 2016-ra 3 lett, melyet három évig fészekőrzési program védelmezett. A fészkeket őrző önkéntesek 800 m távolságról teleszkóppal figyelték a költést, és minden zavarás esetén közbeléptek, három hónapon át, három év folyamán. Ezek az intézkedések odavezettek, hogy az idén 12 pár parlagisas-fészekről tudunk Vajdaságban. A legdélebbi fészek az idén az Alsó-Tisza mente védett holtágairól származik, mely terület 45 km-re van légvonalban a Fruška gora szerémségi lankáitól, ahonnan az utolsó 3 pár eltűnt, valamint 75 km-re a Delibláti-homokpusztától, ahol a vajdasági, tősgyökeres populáció volt.