Gioacchino Antonio Rossini

1792. február 29-én született egy kis adriai kikötővárosban, Pesaróban. Apja, Giuseppe Rossini Lugóban jött a világra, és meglehetősen büszke volt származására, mivel egyik őse a ferrarai herceg udvarában nagykövetként tevékenykedett. Giuseppe Rossini 31 évesen, 1790-ben költözött Pesaróba, s ott egyszerre volt városi trombitás és a helyi színház kürtművésze. Megnyerő modora és jókedve folytán mindenki Vivazzának szólította. Pesaróban ismerkedett meg későbbi feleségével, Anna Guidarinivel, a helybéli pékmester lányával. Anna varrónőként kereste kenyerét, és sokan a város legcsinosabb és legvidámabb lányának tartották.
A Rossini család évei nyugalomban teltek, amíg a francia forradalom eszméi és Napóleon katonai sikereinek híre be nem szivárogtak az olasz köztudatba. Vivazza rájött, hogy a politikai hangulat rendkívül változó, és kénytelen lesz családja számára biztos megélhetés után nézni. Ezért a kürtjátékára összpontosított és elhatározta, hogy beszervezi maga mellé énekesnőnek feleségét, Annát. A házaspár elhagyta Pesarót, és vándorszínészként bejárták Itália nagyobb városait. 1799-ben, amikor a franciákat kiverték a pápai államból, a főtámogatójuknak tekintett Vivazzát börtönbe vetették, s csak 1800-ban szabadult ki onnan. Városi trombitás állását nem kapta vissza, így kénytelen volt vándorszínész és -zenész életét folytatni.
E viszontagságos évek alatt a fiatal Gioacchinót Pesaróban nagynénje és nagyanyja nevelte. Próbálták tanítani, de az ifjú Gioacchino gyermekéveinek nagy részét csínytevésekkel töltötte -- a templomokban elkövetett rossz tréfái már-már a szentségtörés határát súrolták. A szülők büntetésül beadták inasnak egy kovácsmester mellé. Nevelését latin- és zongoraleckék egészítették ki, de igen csekély eredménnyel. Első zongoraleckéit egy bizonyos Prinettitől kapta, aki a szerző visszaemlékezései szerint a zongora mellett az italfogyasztás technikáival is megismertette őt. 1802-ben a Rossini család visszaköltözött Lugóba, és a fiatal Gioacchinót ismét inasnak adták be a helyi kovácsmesterhez, de ezúttal már eredményesebben, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy anyja jóval többet foglalkozott vele. Élete végéig imádta anyját, akit a világ legszeretetreméltóbb jelenségének tartott. Apja megtanította kürtön játszani.
A fiatal Gioacchino egy don Giuseppe Malerbi nevű paptól kapott hasznos, bár nem rendszeres zongoraleckéket.
A Rossini család 1804-ben Bolognába költözött, s az ifjú Gioacchinót beíratták a híres Accademia dei Concordiba, amely a klasszikus zene, elsősorban Haydn zenéjének művelését tekintette elsődleges feladatának. Mestere Angelo Tesei volt, aki hegedűre oktatta. Ezenkívül tanult énekelni és zongorázni is, és csakhamar elérte, hogy mindkét képességéből gyakorlati hasznot is húzzon. Tizennégy évesen már a környékbeli színházakban segédkezett karvezetőként és recitativók kísérőjeként. Nagy sikereket ért el énekesként is: rendszeresen énekelt templomokban és a bolognai színházban is. Különleges tehetségének köszönhetően tizennégy éves korában az Accademia Filarmonica tagja lett.
1806-ban a bolognai Liceo Musicaléban gordonkázni tanult, majd az év vége felé elkezdett komponálni is. Zeneszerzőként első próbálkozása a Se il vuol la Molinara című buffo-ária volt, valamint komponált néhány kürt-duót, amelyeket apjával adtak elő.
Rossini első operája A házassági kötelezvény (La cambiale di matrimonio) volt, ezt már Velencében komponálta. 1810. november 3-án mutatták be határozott sikerrel. Bár librettóját ötlettelennek tartották, zenéjéből pedig hiányolták az eredetiséget -- azt a klasszikus stílusjegyek ötvözeteként írták le --, legjellemzőbb vonásainak, a vidámságnak és jókedvnek köszönhetően mégis elindította Rossinit az operaszerző pályán.
1868. november 13-án halt meg Párizsban.

Alfonzó

Markos József, művésznevén Alfonzó karakteres arcú színész, bohém artista, nagy komédiás volt, aki egyetlen szemöldökfelvonással is meg tudta jegyeztetni magát, akár egy egész életre. Érdemes művész, Markos György humorista édesapja.
Markstein Bertalan és Stern Júlia második gyermekeként látta meg a budapesti napvilágot 1912. febr. 29-én. Szülei saját vendéglőt üzemeltettek, így a kis Alfonzó korán hozzászokott a munkához.
Munka után szívesen múlatta idejét a közeli moziban vagy barátaival a ligetben, ahol artistáskodni kezdett. Nem tehette azonban sokáig, mert autószerelő-tanoncot kreáltak belőle, majd birkózó lett, később pedig súlyemelő. Amikor pedig kitanulta az autószerelés mesterségét, apja Franciaországba küldte. Rövid kalandozás után hazatért, s a birkózás mellett cirkuszban lett pankrátor, majd a Royal Orfeumban is fellépett. Nevét ekkoriban változtatta Markos Józsefre. Artistaéletét rövid időre egy katonai behívó szakította meg, az I. Jászkun huszárezred Kerepesi úti laktanyában lett huszár.
Akrobatacsoportjával Európában lépett fel, Joe Stan néven, majd kitalálta magának az Alfonzót. Egy újságban olvasta, hogy meghalt XIII. Alfonz, spanyol király. ,,Ha meghalt a király, éljen a király!'' -- gondolta, s egy ó betűt utánatoldva, alkalmazni kezdte művésznévként. Észak-Afrikában 1928 és 1940 között élt. Hazatérése után mint artista és parodista működött a Royal Varietében, a Kamara Varietében és a Moulin Rouge-ban. 1945 után a Royal Revü Színházban, a Vidám Színpadon, a Kamara Varietében lépett fel. 1951-től a Vidám Színpad tagja volt. 1956-ban elhagyta az országot, és 1958-ig Belgiumban pantomimprodukciókban játszott. 1958-ban a Fővárosi Operettszínházban szerepelt, majd ismét a Vidám Színpadhoz szerződött. A Budapest Táncpalotában önálló műsora volt.
,,Idefigyeljenek, emberek!'' -- e hetyke és neveletlen megszólítás lett a védjegymondata. Az utca emberét mutatta be az utca taglejtéseivel, nyers arcjátékával. Ő volt a legelső, aki a külvárosok gesztusait és mimikavilágát beemelte a művészetbe. Nagy mulattató volt, szinte egyszemélyes nevetéskutató intézet. A humor laboratóriumát hordta magával a pesti tömegközlekedésben gyalogosan, mert úgy több élményben lehetett része. Gyakran álldogált metróaluljárók oszlopának támaszkodva, figyelve a járókelőket. Témája mindig az utcán hevert.
Számos filmben játszott, alakja gyakran megjelent a televízió képernyőjén: Díszmagyar (1949); Költözik a hivatal (1953); Dollárpapa (1956); Puskák és galambok (1961); Csudapest (1962); Meztelen diplomata (1963); Idefigyeljetek, emberek! (1964); És akkor a pasas (1966); Én vagyok Jeromos (1970); Hahó, Öcsi! (1970); Rumra cserélt feleség (1970).
Alfonzó 1987. május 31-én halt meg Budapesten.

Mikes Imre Elek

1984. február 29-én született Újvidéken. 2003 és 2007 között az Újvidéki Művészeti Akadémia drámai tagozatának színész szakos hallgatója volt Hernyák György osztályában. 2006 szeptemberétől a Kosztolányi Dezső Színház színésze.
-- Sosem töprengtem el azon, hogy van-e bármiféle jelentősége annak, hogy szökőévben, február 29-én születtem, ugyanakkor különlegesnek tartottam, és nemcsak én, hanem az engem körülvevő emberek is. Már óvodás korom óta érdekességszámba ment, hogy ,,akkor én hány éves is vagyok igazából''... Anyai nagyapámnak volt egy olyan megjegyzése anyámhoz, hogy szorítsa össze magát még pár napig, hogy ne 29-én szülessen a gyerek... Aztán végül aznap a főorvos egy csoport orvostanhallgatónak megmutatta, hogyan kell elfolyatni a magzatvizet, és végül császármetszéssel szült meg az édesanyám. Még egy dolgot különösnek, illetve megfejthetetlennek tartok a mai napig: nem voltam hajlandó szopni, bár édesanyám mindennap ,,megkínált'', és csak április elsején szoptam egy nagyon rövid ideig, minden bizonnyal a tréfa kedvéért. A gimnáziumban egy osztályba jártam egy lánnyal, akivel egy napon születtünk. Ő az egyetlen az ismerőseim közül, aki szintén február 29-én született.
Az anyakönyvi kivonatomban születésem dátumaként február 29-e szerepel, persze a személyi igazolványomba is belekerült, ezért néha a bankban megkérdezik: ,,Valóban február 29-én született?'' Egyébként a szüleim nem tudták eldönteni, hogy Imre vagy Elek legyen-e a nevem, és ezért mindkettő belekerült az anyakönyvi kivonatba, és az életembe...
Nem tudom, hogy a születésem napjának van-e bármi köze hozzá, de nagyon szerencsésnek vallom magam, sok jó és értékes ember vesz körül.
És hogy hogyan ünneplem meg a születésnapomat? Igyekszem minden évben így vagy úgy, többnyire 28-a után, mert kissé babonás vagyok és nem szeretem, ha előre gratulálnak, ezért a legtöbben az ismerőseim közül február 28-a és március 1-je között, éjfélkor köszönt fel. Az idén végre nem kell azt mondanom, hogy hat és fél, vagy hat és háromnegyed éves vagyok, hanem büszkén állíthatom: betöltöttem a hetet és szeptemberben végre beiratkozhatok az általános iskolába.

Kovács Katalin

Kovács Katalin 1976. február 29-én született Budapesten. Kétszeres olimpiai bajnok magyar kajakozónő. 31 világbajnoki címével minden idők legeredményesebb női kajakozója a világon. Európa-bajnokságokon 26 elsősége van.
1987-ben kezdődött a pályafutása a Bp. Spartacus egyesületben, nevelőedzői Bódi Csilla és Schmidtné Pavlovics Angyal voltak, később a BSE-ben versenyzett. 1995-ben a BKV Előréhez igazolt. Az 1995-ös duisburgi vb-n és az 1996. évi nyári olimpiai játékokon tartalékként volt a magyar csapat tagja. Az Európa-bajnokságon négy számban indult, és két ezüstérmet szerzett. A világbajnokságon egy ezüstöt érdemelt ki. 1998-ban szerezte meg az első világbajnoki címét (K4 200 m). 1999-ben az Európa-bajnokságon egy arany mellett öt számban második lett. A világbajnokságon két-két arannyal és ezüsttel lett gazdagabb. Sydneyben jelentős esélyekkel állt rajthoz, és előbb a kajak négyessel, majd Szabó Szilviával párosban nyert ezüstérmet.
2001 tavaszán az MTK-ba igazolt. Az Európa-bajnokságon két aranyat és egy ezüstöt szerzett. A világbajnokságon újabb két elsőséget és egy bronzérmet ért el. 2002-ben a szegedi Eb-n három számban volt aranyérmes. A világbajnokságon három számban aranyérmes, K2 200 méteren Paksy Tímeával negyedik. A 2003-as világbajnokságon négy számban indult, és mindet megnyerte. A 2004-es Eb-n 1000 méteren megvédte elsőségét. Az athéni olimpián Janics Natasával a K-2-ben győzött, a négyessel ezüstérmes volt. 2004 októberében bejelentette, hogy noha több válogatott kajakozó távozott edzője, Fábiánné Rozsnyói Katalin csoportjából, ő továbbra is vele folytatja tovább az edzéseket.
A 2005-ös Európa-bajnokságon és a világbajnokságon is Janiccsal minden távon megnyerte a páros versenyt. 2006-ban mind a világbajnokságon, mind az Európa-bajnokságon kettesben és négyesben minden távon első lett. A következő évben egyesben szerzett két aranyérmet a vb-n. A 2008-as Európa-bajnokságon K-1 500 m-en lett első. Néhány nappal a kontinensbajnokság után bejelentette, hogy a továbbiakban az ő felkészülését sem Fábiánné irányítja. Ezt követően a férfi szakág vezetője, Sári Nándor trenírozta. Az olimpián párosban aranyérmes volt.
2009-től a Bp. Honvéd versenyzője lett. Edzéseinek irányítását Csipes Ferenc vette át. Az Európa-bajnokságon négy számban indult, és három arany-, illetve egy ezüstérmet szerzett. A vb-n öt indulásból négy arany lett az övé. A 2010-es Eb-n egyes 500-on negyedik, két páros számban pedig első volt. A világbajnokságon három versenyszámban indult, és két arannyal térhetett haza. A négyesben szerzett aranyérme a 28. világbajnoki címét jelentette, mellyel a világ legeredményesebb női kajakosa lett. 2011-ben az Eb-n három számban indult, és mindben első helyen végzett. A 2011-es szegedi vb-n négyes 500-on és kettes 200-on volt első.
Tíz alkalommal választották az év legjobb magyar kajakozónőjének, kétszer volt az év magyar sportolónője, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét 2000-ben kapta, a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét 2004-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét 2008-ban érdemelte ki.
A londoni olimpiára utazó magyar csapat tagja, s az egyik legesélyesebb magyar aranyesélyes.