Jó pár hónappal ezelőtt riportot készítettem Ludason Gulyás Oldal Péterrel. Azzal az emberrel, aki a falu végén remek kávéházat működtet már hosszú évek óta, aki struccfarmjával (is) felhívta magára a figyelmet. Beszélgetésre azért kértem, mert 12 falubeli társával visszahozta állattenyésztésünkbe a mangalicát, neki magának pedig csaknem 500 jószága hízott hatalmas óljában. Mondta, hogy ez a munka igen kifizetődő, a mangalica biosertésnek számít, ha kiszállítják, szépen keresnek vele. Azt is elmondta, hogy egy bećinci (Belgrád közeli) vágóhíddal jó az együttműködésük, az készít az ő ,,nyersanyagjukból” kitűnő húsárút. Valahogy pont abban az időben dőlt dugába a szabadkai November 29-e Húsárugyár magánosításának -- nem tudom, már hányadik -- kísérlete, s én az írásomat azzal a sajnálkozásommal fejeztem be, hogy a mangalicát nem nálunk dolgozzák föl. Itt áll ez a hatalmas üzem, amelyben egykor több mint 2000 ember kereste a kenyerét, s ma alig 200-zal se tud különösebb eredményt elérni. Azt is hozzátettem, hogy habár a község nem avatkozhat bele a gazdaság dolgába, azért nem ártana, ha legalább az egykori és az esetleges új munkások érdekében lobbizna egy jó vevő érdekében. Ha pedig ezen múlik valami, írja le azt az összeget, amennyivel a gyár neki tartozik.
Nos a minap felröppent a hír, hogy vevőre akadt a November 29-e. És aminek én külön örülök: a vásárló három vállalat alkotta konzorcium egyik tagja Gulyás Oldal Péter Gumel nevű cége. A vásárló vállalkozó tehát szabadkai, azaz ludasi, két társa pedig topolyai: az Agriacoop és a TPU Company tulajdonosa. Azért örülök ennek, mivel azt remélem, hogy ez nem a gyár végét, hanem újjászületését jelenti. Mert mi tagadás, amikor az eddigi kísérletekről olvastam, amelyek alkalmából környezetünkben teljesen ismeretlen nevű emberek és cégek próbálkoztak, amelyek közül egyik sem volt szabadkai, de vajdasági sem, az a nagyon sok közeli és távoli magánosítás jutott eszembe, amelyek eredményeként újgazdagok, gyanús bankhitelek segítségével tettek szert üzemekre, birtokokra. Aztán nem fejlesztették, hanem leépítették így szerzett tulajdonukat, eladogatták gépeiket és felszereléseiket, a dolgozókat meg kitették az utcára.
A kárörvendők azt mondhatnák, hogy az eléggé elavult gyárat (legalább 15 éve nem újítottak ott fel semmit) ugyan olcsón, mindössze 100 ezer 300 euróért vásárolta meg a triumvirátus, de minden bizonnyal beletörik a bicskájuk, ha kiderül, hogy mai 200 dolgozója -- és vezetése -- éppen emiatt volt képtelen eredményt elérni. Nos ezeknek azt kell tudniuk, hogy a múlt századvég háborúi alatt a raktárkészletét úgy hordták szét a ,,fronton harcoló katonáinknak” (noha, ugye, Szerbia nem vett részt az egykori Jugoszlávia háborúiban), hogy a miloševići rezsim egy dinárt sem fizetett érte. Sőt elismervényeket sem hagyott hátra arról, hogy mikor, mit és mennyit vitt el, s az megközelítőleg mennyibe kerülhetett. Nem ártana tehát egyszer végre utánanézni, kik álltak ezekben az időkben a gyár élén, mert a legkevesebb, ami megtehető, hogy bíróság elé kerüljenek és feleljenek káros ,,gazdálkodásukért”. Hátha valahogy nyomára lehetne jutni az elherdált vagyon egy részének, mert ezáltal az államot is kötelezni lehetne a veszteségek szanálásához való hozzájárulásra. Másrészt érdemes felfigyelni arra a kötelezettségre, amelyet a három új tulajdonos vállalt: egyetlen dolgozót se bocsát el, és az elkövetkező öt évben 10 millió eurót fektet a gyár korszerűsítésébe, új és rentábilis termékek fejlesztésébe. Ismerve a három céget, azt kell mondanom, hogy képesek ekkora vállalkozásra, pláne ha -- reményeim szerint -- annak alapja a mangalica lesz.
Mivel a gyár három megbízható, komoly tulajdonosra talált, Szabadkának is illene megadni a maga hozzájárulását a fejlesztéshez. A legkevesebb, ami elvárható, hogy lemondjon az üzem vele szembeni tartozásáról -- természetesen új munkahelyek megnyitásának igazolt reményében. És nemcsak ezt kell megtennie, hanem vállalni a lobbizást, hogy hasonlóképpen járjon el a tartomány és az ország is. Az sem lehetetlen elvárás, hogy a különféle alapok (egészségügy, nyugdíj, vízügy, környezetvédelem stb.) is lenullázza a maga követeléseit. Ez azért jogos elvárás, mert az ország átvállalta annak a sok idős embernek a kártalanítását, aki a háború, az ország szétszakadása és az új ,,vállalkozók” mesterkedései miatt nem igazolhatják szolgálati éveiket, noha megszakítás nélkül dolgoztak. Mert, sajnos, az az igazság, hogy a November 29-e több száz dolgozója maradt fizetés vagy nyugdíj nélkül az imént leírt okokból.