— Az elvált szülők gyermekei rendszerint bűntudatot éreznek, úgy gondolják, a válás azért következett be, mert nem voltak elég jók — mondja Angéla. — A szüleim szétköltözésekor már érett voltam, a középiskolát is befejeztem, mégis sokszor önmagamban kerestem a hibát, azt hittem, én is hozzájárult a család széteséséhez. A nővérem három évvel idősebb nálam. Ekkor már nem élt otthon, közös albérletben lakott a barátjával, akivel már öt éve járt. Nem házasodtak ugyan össze, de együtt éltek és együtt élnek most is. Kettőnk közül én szenvedtem tehát végig közvetlenül a család felbomlását — ám a történtek igazi okát sokáig nem ismertem. Az apám tíz évvel idősebb az anyámnál — sosem izzott, vibrált körülöttük a levegő. Amióta az eszemet tudom, mindig udvarias viszony volt közöttük, de nem éreztem, hogy szerették volna egymást.
A szétköltözésük után az apámmal maradtam, anya pedig albérletbe költözött arra az időre, amíg nem rendeződik a helyzete. Nem tudtam elfogadni a körülményeket, ám egyikük sem volt hajlandó beszélni a valódi okokról. Egy este aztán leültem apa íróasztalához, és azt mondtam: Addig innen fel nem kelek, amíg meg nem tudom, mi a válásotok igazi oka! A szüleim ugyanis sohasem vitatkoztak — legalábbis a fülünk hallatára nem. Nem volt olyan probléma, amit normális hangnemben ne tudtak volna megbeszélni, és akkor sem egymásban keresték a hibát, amikor kiskorunkban a nővéremmel rossz fát tettünk a tűzre vagy rossz osztályzatot kaptunk. Apám azt kérte, adjam a szavamat, hogy a hallottak miatt nem „kapom fel a vizet”, hiszen elég idős vagyok ahhoz, hogy megértsem: a pénzért az emberek gyakran bármire képesek.
Édesapám jómódú család egyetlen gyermeke volt. Az apja nem értette, kitől örökölte a természetét: sosem volt különösebben büszke a származására, nem virtuskodott, nem verekedett, nem ivott, egyszerűen csak úgy élt, mint bármelyik fiatal a falujában. Egyetemre iratkozott, az építészet volt az álma. Sikeresen befejezte a tanulmányait, majd dolgozni kezdett egy jó hírű tervezőirodában. Udvarolgatott ugyan, de nem volt komolyabb kapcsolata nővel, sosem gondolt a házasságra. Az apjának volt egy idősebb testvére, aki nagyon fiatalon került ki Amerikába. Sikeres lett, nagy karriert futott be, mindenben rendkívüli szerencséje volt, egyet kivéve: a párkapcsolatát. Összehozott egy olyan versenylótenyészetet, amely amerikai viszonylatban is nevesnek számított. Az apám egyetemista volt, amikor a nagybácsija utoljára hazalátogatott, a megegyezésről — amelyet az apja és a nagybácsija kötöttek — azonban fogalma sem volt. A nagybácsi megígérte a testvérének, hogy halála után a híres versenyistállót apámra hagyja, ha megnősül és fiúgyereke születik, aki továbbviszi a nevüket. Mivel apám nem volt hajlandó nősülni, a nagyapám vette kezébe a dolgokat. Egy Nagybecskerek környéki faluban lakott a katonakollégája, aki az apjától örökölt néhány hold földet művelve tengette életét. Mivel időnként — a fiatalkori közös élmények felidézéséért — találkoztak, a nagyapa pontosan tudta, milyen körülmények között él a kollégája. Felajánlotta, hogy megveszi neki a tanya körüli tízholdas szántót, ha a három lánya közül az egyiknek sikerül nősülésre bírnia a fiát. Azt apám se tudta, hogy a három lány közül miért éppen az anyám lett a „csalétek”, de talán azért, mert ő volt a legfiatalabb, a legtalpraesettebb és — a legszebb.
Mivel anyám főiskolát végzett, a nagyapa elintézte, hogy állást kapjon abban a tervezőirodában, ahol apám dolgozott. Az nem derült ki az elbeszélésből, hogy anyám tudta-e, mi a feladata, vagy egyszerűen imponált neki a vezető beosztásban levő jóképű mérnök, annyi azonban biztos, hogy néhány hónap múlva összemelegedtek, és a nagyapa sürgetésére megtartották az esküvőt. Apám nem volt heves vérmérsékletű, így feltételezem, hogy a szerelemben sem volt túlságosan tüzes, ezért lett a házasságuk monoton, szenvedélymentes. A nagyapa állítólag a nővérem születése után egy hónapig rá se nézett, annyira csalódott volt, hogy nem fiú. Amikor aztán én is a világra jöttem, a nagyapa álmai szertefoszlottak: anyám ugyanis bejelentette, hogy neki két gyerek éppen elég. Ebből gyanítom, hogy anyám nem tudott a megegyezésről. Mi lassan felcseperedtünk, iskolába indultunk, sikerrel vettük életünk első akadályait. Sem az apai, sem az anyai nagyszülőkkel nem volt bensőséges a kapcsolatunk. Apám apját nem szeretem, pontosabban: idegesített a cinikus modora, az örökös csipkelődése.
Amikor apám nyugdíjba vonult, nagyon megcsappant a bevételünk. Amíg aktívan dolgozott, gyakran készített otthon is tervrajzot, és ez pluszbevételt hozott a családnak. A nyugdíjba vonulása után aztán az emberek mintha elfelejtették volna, nem kapott több privát munkát. A nővéremmel mindketten egyetemre iratkoztunk, és nem volt egyszerű előteremteni a két egyetemista havi kiadásaira valót. Szerencsére a nővérem már abszolvens volt, amikor én elkezdtem a tanulmányaimat, így csupán másfél évig kellett dupla költséget állni. Az amerikai nagybácsi akkoriban halt meg, amikor egyetemre iratkoztam. A nagyapa ment el a temetésére, és valószínűleg abban reménykedett, hogy a testvére nem tartotta magát olyan szigorúan a megbeszéltekhez, és nem zavarta, hogy a fiú helyett két lány született a családban. De bizony nagyot csalódott! Örökölt ugyan valamennyi készpénzt, de a tenyészet lovastul, berendezésestül annak a gerontológiai intézetnek a tulajdonába került, amely haláláig ápolta a nagybácsit. Amikor hazaért a temetésről, nagyapa napokig felénk se nézett. Aztán egy délután eljött hozzánk — én éppen vizsgára készültem —, és beszélgetés közben anyám megemlítette, hogy bizony nem egyszerű dolog két egyetemista eltartása. Nagyapa erre kiborult, és azt mondta anyámnak: ha nem kímélte volna a testét, ha hajlandó lett volna szülni még egy gyereket — aki biztosan fiú lett volna! —, akkor senkinek sem lenne anyagi gondja a családban. Az egésznek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, de nagyapa látogatása után néhány héttel anyám elköltözött. Azt mondta: éppúgy szeret, mint kiskoromban, és amint normális lakásról tud gondoskodni, azonnal odaköltözhetek hozzá, de addig maradjak apával, nála megvan mindenem. Hát így maradtunk mi ketten apával a lakásban. Őszintén szólva haragszom anyámra. Akár tudott az amerikai ígéretről, akár nem, egy házasságban 25 év hosszú idő, ráadásul kettejük viszonya sem volt csapnivaló. Amikor apámnak is kifejtettem a véleményem, ő csak annyit válaszolt: Ne ítélkezz anyád felett! Undorító dolog lehet arra rájönni, hogy a házasságunk lényegében anyagi érdekből jött létre. Mert talán pénzzel sem vásárolható meg éppen minden...