— Mindketten eljöttünk, mert a kettőnk élete a tét — mondja a férfi —, de hogy ne vághassunk egymás szavába, eldöntöttük, hogy csak én beszélek. Az igazat megvallva nem nagyon szoktam újságot olvasni, hiszen valamennyiben a politika van az első helyen, azzal pedig már tele van a hócipőm, finomabban szólva. Még a csapból is a koszovói probléma folyik, de arról, hogy egyre több az éhes, a munkanélküli, a reményvesztett, a világgá szaladt iskolázott fiatal, alig esik szó. Így nem csoda, hogy ezt a rovatot se ismerem. A feleségem ötlete volt az élettörténetünk elbeszélése, mert szerinte hű példája a mai felbolydult világ, a megbomlott értékrend következményének, s talán néhány párnak tanulságul szolgál. Mielőtt bármit is mondanék, szeretném hangsúlyozni, hogy mindenért elsősorban önmagamat tartom felelősnek, mert ha önállóbb, határozottabb lettem volna, ha képes lettem volna, vagyis ha lett volna bátorságom ellentmondani az anyámnak, akkor minden másként történik. Már túl vagyok az ötvenen, de még most sem szállok szembe vele soha, még akkor sem, ha nem értek egyet a véleményével. Ez a tekintélytisztelet azért alakulhatott ki, mert egyedül nevelt fel — az apám alig néhány hónapos koromban meghalt. Szóval rengeteget dolgozott, hogy tisztességesen felneveljen, kenyeret adjon a kezembe. Talán mert nagyon féltett, minden lépésemet ellenőrizte. Úgy nőttem fel, hogy megszoktam: esténként vacsora után mindig megbeszéltük az aznap történteket.

Közgazdasági középiskolába jártam, amikor udvarolni kezdtem a feleségemnek. Sem az ő, sem az én életemben nem volt más — már a kezdet kezdetén tudtuk, hogy elválaszthatatlanul összetartozunk. Két testvére van, ezért sokszor irigyeltem, milyen jó is neki, van kivel megosztania a gondját, az örömét. Amikor összekerültünk, a testvérei engem is elfogadtak, így nem volt többé okom az irigykedésre. Anyámmal családi házban éltünk, a szüleitől örökölte jóval az apám halála után. Az udvarban álló melléképületet az esküvőnk után csinosan kitataroztuk, és egy egyszobás komfortos lakást varázsoltunk anyámnak. Nagyon várta az unokák érkezését, de ők egyre várattak magukra... Negyedik éve voltunk házasok, amikor az egyik katonakollégám nősülni készült, és előtte legénybúcsút tartott, melyre nőtársaságot is meghívott. Sosem szerettem az alkoholt, talán még ötször sem voltam részeg életemben, de azon a legénybúcsún eszméletlenre ittam magam a többiekkel. Azt hiszem, volt is minden azon az éjszakán, sokunk örülhetett is neki, hogy nem emlékezett mindenre. Eltelt néhány hónap, és egyszer csak egy 17-18 év körüli lány csöngetett be hozzánk. Terhes volt. Azt mondta: nem akarja senki életét feldúlni, de nincs kihez fordulnia, ezért hát annak a segítségét kéri, aki miatt ebbe a helyzetbe került. Azt állította, hogy annak a legénybúcsúnak ő is a vendége volt, és velem töltötte az éjszaka egy részét. 17 és fél éves volt csupán, addig senkivel sem feküdt le, a védekezésről sem tudott semmit — ezért terhes maradt. Szülei nincsenek, távoli rokona nevelte fel, de a gyereket nem akarja elfogadni. Elképedve hallgattam, megdöbbenésemben egy szavát sem hittem el. Persze az anyám ebbe is beleavatkozott: szerinte nem hagyhatjuk cserben a szerencsétlen lányt. Kérte, hogy jöjjön vissza késő délután, amikor már a feleségem is otthon lesz, majd meglátjuk, mit tehetünk. Így történt, hogy két — pontosabban három — nő döntötte el életünk további alakulását. Este, amikor visszajött a lány, azt állította, hogy a rokona kirakta a lakásból, hogy mert nem akar szégyenkezni a zabigyerek miatt.

Anyám a feleségemmel tanácskozott — mintha legalábbis az ügy énrám nem tartozott volna! —, és azon a véleményen volt, hogy be kellene fogadni a lányt, hiszen az én gyerekemet hordja. Én nem hittem el a történetét, de mivel a feleségem is úgy vélte, hogy az ég akarta így, mivel neki nincs gyereke, a lány egy hét múlva beköltözött hozzánk... A szomszédoknak azt mondtuk, hogy egy távoli rokon, akit a szülei küldtek hozzánk, hogy lányfejjel ne otthon szülje meg a törvénytelen gyerekét. A hátralévő öt hónapot úgy éltem le a házunkban, mint egy holdkóros. A feleségem hősiesen viselte a helyzetet, mi több, még ő vigasztalt engem. Anyám úgy beszélte meg a lánnyal, hogy ha már nem szopik a baba, elmehet, amikor akar. Megszületett a kisfiú — egészséges, szép, dús hajú kis emberke, akinek a hangja az egész házat betöltötte. Amikor három hónapos lett, a lány lelépett — anyám megtakarított pénzével, ékszereivel, egy értékes fényképezőgéppel stb. Feljelentést tettünk a rendőrségen, és néhány hónap múlva kiderült, hogy a lányt valaki futtatta, és annak az ötlete volt, hogy költözzön hozzánk — persze, előzőleg a pasas feltérképezte a helyzetünket. A feleségem és az anyám elintézték, hogy a gyerek nálunk maradjon, amihez el kellett ismernem az apaságot. Tudja, akkor már annyira beletörődtem a dologba, hogy szó nélkül csináltam végig a hivatalos eljárást. A fejemben végig az motoszkált, nem lehet annyira romlott az a lány, hogy annak ellenére költözzön hozzánk, hogy nem én vagyok a gyerekének az apja. A legényke első születésnapján már az én vezetéknevemet viselte. És ahogy telt-múlt az idő, nemcsak a feleségem és az anyám, hanem magam is kezdtem elfogadni saját fiamként. Meg kell, hogy mondjam: mély tisztelettel emelem meg a kalapomat a feleségem előtt. Soha egyetlen szóval sem tett szemrehányást, és a fiúról úgy gondoskodott, mintha ő szülte volna. — Valóban így van — szól közbe az asszony. — De nem azért, mert ostoba vagyok, hanem mert szeretem a férjemet, és ha megtörtént is a dolog, tudom jól, ittas volt, józanul ilyesmit nem tett volna.

Elérkezett az iskolába indulás ideje is, lázban égett az egész család. Anyám mindennap elkísérte az unokáját, és el is ment érte az iskolába. Rendkívül eszes gyerek volt, a tanítónő folyton dicsérte. Őszintén meg kell mondanom, hogy számtalan csodálatos közös élményben volt részünk, büszkék lehettünk rá. Harmadikos volt, amikor baleset érte: véletlenül belelökték az iskola üvegajtajába. Súlyosan megsérült, kórházba vitték, és a nagy vérveszteség miatt vérátömlesztésre volt szükség. Ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy ellenőriztetem: valóban az én fiam-e. Nem akartam szólni senkinek, titokban fizettem ki a drága vizsgálatot. És megtudtam, hogy a fiú nem az én gyerekem! Hetekig gondolkodtam, hogy mit kell tennem, mi a helyes. Végül úgy döntöttem, közlöm a feleségemmel és az anyámmal. Mit mondjak: valósággal letaglózta őket a hír... Többhetes vita, tanácskozás, latolgatás után úgy döntöttünk, hogy a fiú maradjon az enyém. Ő már mindenképpen a családunk tagja, el sem tudnánk képzelni nélküle az életünket. Arról pedig sem a feleségem, sem az anyám hallani sem akart, hogy megmondjuk neki az igazat. Szerintük tönkretennénk az életét. Most másodéves egyetemista, és a párom már a lakodalmát tervezi...