Valamikor kezdő újságíró koromban írtam vezércikket a nőnapra. ,,Hosszú ideje vagyok újságíró és még hosszabb ideje nő, de ilyen őszinte írást még nem olvastam rólunk' - veregette meg bátorítóan a vállamat Vali néni. Akkor nem mondtam el neki az igazat: az írás dacból született. Meg akartam mutatni nagyra becsült, tapasztalt férfikollégáimnak, hogy én is tudok elsőoldalas, fajsúlyos, hangadó írást kerekíteni. Az értelmező szótárból kijegyzeteltem vagy háromszáz címszót, s mint egy kitűnő háziasszony, a boszorkánykonyhámban szépen összegyúrtam és kisütöttem őket. Magam is elcsodálkoztam rajta, milyen szépen megkeltek, kikerekedtek a mondataim, s még csak nem is kellett töprengenem, verejtékeznem felettük... Ma már csak mosolygok mindezen. Micsoda áltatás volt ez az egész! Micsoda kontár munka! Hiszen éppen hogy csak élni kezdtem a női mivoltomat. Mit tudtam én akkor még, mi az feleségnek, asszonynak, anyának, dolgozó nőnek lenni! Persze korántsem állítom azt, hogy az évek során valamiképp is bölcsebb lettem volna ,,fajtám, népem' megítélésében, sőt... Megkockáztatom még ezt a gondolatot is: lehet, hogy apáink, bátyáink, férjeink, barátaink... jobban ismernek bennünket, mint mi önmagunkat. Mégis vannak pillanatok - mint amilyen ez a mostani is -, amikor szeretem felidézni (vagy megidézni) egy-egy kedves nőtársam élettörténetét, szeretek megállni sorsfolyamuk furcsa kanyarulatainál, zátonyainál, öbleinél...
Sandrát dédelgette a sors. Jó partit csinált, mondogatták. Amire vágyott, megkapta: jól kereső értelmiségi férjet, kényelmes, csinos lakást, egészséges gyermeket. Kényelmet, biztonságot. S amíg megengedhetett magának minden luxust, nem is töprengett el azon, honnan a pénz, amit két kézzel szórhat. Aztán egy vasárnap, kora reggel becsöngetett hozzá egy ismeretlen, jól öltözött, kalapos férfi. Csak annyit mondott neki, hogy van egy bő órája ahhoz, hogy összeszedje a cuccát és eltűnjön a gyerekkel. Talán még elsápadni sem volt ideje, mikor a férfi újabb hírrel sokkolta: a férje az éjszaka elkártyázta a lakást, minden benne levő ingósággal együtt. åt is beleértve. Tehát ha akar, végeredményben maradhat...
Mária mostoha gyerekkort tudhatott maga mögött. Édesapja ugyanis meg volt győződve arról, hogy az asszony ,,útközben szedte fel valahol', nem az ő kölyke. Mária, amint tudott, kirepült otthonról. Tizenkét évesen állt be először cselédnek. Nem bánkódott nagyon a múlton, hiszen roppant boldognak érezte magát, hogy önálló kenyérkereső lett. Az első fizetését magára költötte. Vett új ruhát, papucsot, kendőt, alsóneműt... Tizenhat évesen találkozott a szerelmével. S betöltötte már a húszat, amikor megtudta, hogy az illető nős, két gyermek apja. El akarta hagyni, de a férfi váltig azt hajtogatta, nincs semmi köze már régóta az asszonyához, mert az súlyos tüdőbeteg. Nem sokkal később meg is halt, s már semmi sem állhatott gátként kettejük között. A gyerekeket sajátjaként felnevelte - annál inkább, mert ő maga sohasem szült -, mégsem volt nagy becsülete a családban. Kinézték, megszólták, megvetették. Egyszer a piacról hazatérve furcsa viháncolást hallott a hálószobából... Harminc éven át osztozkodott más nőkkel a saját férjén. A temetésén a könnyek helyett csak ennyit tudott mondani a gyászfátyol alatt: ,,Köszönöm, hogy elmentél. Uram voltál a földön, de onnan fentről már többet nem dirigálhatsz.'
Sára későn érő nagylányként ébredt nőiességének a tudatára. De aztán nem tudott ellenállni egyetlenegy legény csábításának sem. Hiába büntették, hiába verték, mint a rossz lovat a szülei. A falu a szájára kapta, s félő volt, hogy sohasem kötik majd be a fejét. De aztán ráakadt egy szelíd, szorgalmas, hűséges fiúra, aki nem törődött a pletykákkal, s oltár elé vezette. Tartott is a napsütés a házuk felett vagy két évig. Aztán Sára egy nyáron, a búcsúban összekacsintott egy süldő legénnyel... Elszökött vele. Vagy fél évig nem tért haza. Kereste a férje, hogyne kereste volna, de Sára elküldte. ,,Ha kedvem szottyan rád, majd meglátogatlak' - mondta. Hát egy év múlva beállított hozzá egy csecsemővel a karján. Nagy volt az öröm, a vigasság... Fél évig persze. Aztán Sára, mint a tüzelő szuka, útnak eredt megint. Férje minden kiruccanása után türelmesen, békésen hazavárta. Mert a házuk felett akkor ragyogtak igazán a csillagok, amikor Sára gesztenyebarna szemei is csillogtak...
Anna nagy reménysége volt a családnak. Vágott az esze, mint a borotva, s az orvosi egyetemen is idejében, nagyszerű eredménnyel diplomázott. De egyetlenegy napra sem öltötte magára a fehér köpenyt, mert az anyaságot nagyobb kihívásnak, szebb hivatásnak tartotta. Bella egész fiatalságát a sportnak szentelte. A szülők nagyon büszkék voltak rá, hogy a nincstelenségből olyan magasra felverekedte magát, hogy az országos válogatott tagja lett. Sorakoztak a vitrinben a serlegek, az aranyérmek. Az olimpiára is készült... Aztán egy betegség ágyhoz kötötte az anyját. Mellette maradt, ápolta haláláig. Az apja nem sokkal később egy balesetben megrokkant. åt sem hagyhatta magára. Végül mindenki elment, elmaradozott mellőle, csak az emlékek maradtak meg neki a vitrinben...