A magyar színészet legendás alakja Máramarosszigeten született 1826. június első napján, a budapesti Nemzeti Színház tagja volt, de gyakran megfordult a szabadkai teátrumban, részben mint vendégszereplő, részben mint szerződtetett művésznő - Együtt játszhatott Déryné Széppataki Rózával, az első magyar operaénekesnővel, aki tanítgatta és mindenben támogatta - Debrecenben Petőfi Sándor megkérte a kezét, de a városban nem akadt pap, aki vállalta volna diszpenzáció nélkül az esketést, így a házasságból nem lett semmi - A szabadkai társulatnál szép sikereket ért el, kellemes modorával mindenkit lenyűgözött, mindenki vendége volt - Újraszerződtetése érdekében megmozdult Szabadka - A Hét nekrológjából: ,,...ő nem szavalt, hiszen a belső átérzésnek és átélésnek ereje lelkesítette át kifejező eszközeit...'
Szabadka egykoron, a régmúltban művészetcentrikus város volt. Színművészet-centrikus is. A nagy színészek valószínűleg ezt mondták az újságíróknak: az imádott-gyűlölt színészmesterség a színésznek olyan, akár a váteszi képességű költőnek a versírás, oly gyötrelmesen kényszerítő, riasztó és mégis bűvös mágnesként vonzó. Szabadka adta a magyar színjátszásnak a régmúltban Gvozdenovits Paulayné Júliát, Hegyi Arankát..., a közelmúltban a Törökkanizsán született, tüneményes Romhányi Ibit, a zentai Ferenczi Ibolyát és a bezdáni Heck Paulát, legfényesebb, legkarizmatikusabb csillagainkat. Itt, Szabadkán, ebben a nyomorúságos színházban sok szépet cselekedtek, ,,színházcsinálók' lettek, ám egy-egy pályának torokszorító tanulsága is volt. Romhányi Ibit elüldözték a színházból, Heck Paula sebzetten búcsúzott a színpadtól...
Az 1826. június 1-jén Máramarosszigeten született színésznőnek, Prielle Kornéliának nagyobb szerencséje volt Szabadkával. A gall emigránsok leszármazottját ünnepelte a város, mindenki szerette, mindenki vendége volt. Nélküle szegényebb lett volna Szabadka színháztörténete, hozzátartozott a városhoz részben mint a teátrum rendes, szerződtetett tagja, részben mint vendégszereplő, aki többször is megfordult itt. Szerződtetése ügyében gyakran összefogott a város polgársága, követelte visszatérését nagy sikerei színhelyére. S akkor nemcsak ,,nagyúri mulatság' volt a színház, egy-egy színházi előadás...
A színésznő nem sokkal a szabadságharc kitörése előtt, 1841-ben kezdte meg pályafutását, Tóth István társulatához szegődve - mindössze tizenöt évesen. Nem sokáig gyötrődött vidéken, nem sokáig maradt a mindig anyagiakkal küzdő vidéki társulatoknál. Már 1845-ben a budapesti Nemzeti Színház tagja lett. A nemzet legnagyobb teátrumában nagyon magányosnak érezte magát. Mindössze négy évet töltött a patinás épületben, az ország legünnepeltebb művészei között, majd elkerült Debrecenbe, onnan Nagyváradra, Kolozsvárra... Amíg Erdélyben tartózkodott, Kilányi Dávid truppját erősítve, együtt léphetett színpadra Déryné Széppataki Rózával, az első magyar operaénekesnővel, akitől hasznos leckéket vehetett, aki az egyébként művelt nagylányt megtanította a színészmesterségre, tanácsokat adott neki. Nem látott riválist benne, aki le akarja taszítani a színpadról. Erdélyben sokat tanult Kántorné Engelhardt Annától is.
A szabadságharc leverése után legendakör vette körül, történeteket meséltek róla a színházi öltözőkben, szalonokban. Időközben, 1848-ban feleségül ment egy fiatal színészhez, Szerdahelyi Kálmánhoz, majd csaknem másfél évtizedes vidéki kalandozás után, 1859-ben ismét, most már véglegesen, a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1881-ben Prielle Kornélia lett a színház első örökös tagja. Mindenki dicsérte őt is, a Nemzeti Színházat is.
A nyugtalan természetű színésznő megfordult Nagybecskereken és Nagykikindán is, a Vajdaság több városában. Nagy sikerei voltak a szabadkai társulatnál. Megkedvelte Palicsfürdőt. 1858-ban, amikor Latabár Endre vette át a szabadkai színház vezetését, mozgalom indult annak érdekében, hogy Prielle Kornéliát szerződtessék, akár állandó tagként, akár vendégművészként. Az akkori szabadkai főispán levélben kérte Mikó Imrét, a kolozsvári intendánst, hogy engedje át Szabadka közönségének a kivételes tehetségű színésznőt, mert nélküle - állt a levélben - a teátrum egy fabatkát sem ér. A színésznő elfogadta a szívélyes meghívást. Kocsin érkezett a városba Szeged felől, mert akkoriban még nem volt vasúti közlekedés Szabadka és a Tisza-parti város között. Évek múltán, ha Szabadkáról esett szó valahol, a színésznő meghatottan beszélt arról a nagy faluról, amelynek Szabadka a neve...
Játékáról A Hét nekrológjában olvashatunk. Íme ennek egy részlete: ,,...ő nem szavalt, hiszen a benső átérzésnek és átélésnek ereje lelkesített át a kifejező eszközeit, s a közönség minden időben megértette az embert, s nem attól követelt pózt, aki nem volt képes emberként megjelenni előtte. Ő úgy vette kezébe a szerepet, hogy abból emberi alak nőtt ki előtte.' Márványszobrát még életében, 1902-ben állították fel a Nemzeti Színházban. Leghíresebb szerepei: Cordélia (Shakespeare Lear király), Julcs (Szigligeti: A szökött katona), Abigail (Scribe Egy pohár víz), Melinda (Bánk bán), Marguerite (Dumas A kaméliás hölgy), Szerémy grófnő (Csiky Nagymama) stb.
S ami még nem hallgatható el: 1846-ban a debreceni társulat tagjaként oltárhoz akarta vezetni Petőfi Sándor. Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművét adták éppen Prielle Kornéliával, s amikor a színésznő Petőfi A virágnak megtiltani nem lehet... című megzenésített versét énekelte, a költő a színpadra rohant. Nagy ünneplésben részesültek mindketten. Másnap Petőfi megkérte a színésznő kezét, a városban azonban nem találtak papot, aki vállalta volna diszpenzáció nélkül az esketést.
Prielle Kornélia 1906-ban hunyt el.