Hertelendyfalvi utcarészlet - Szabó Attila fotója

Amikor az ismerőseink megtudták, hogy a Pancsova melletti Hertelendyfalvára készülünk, viccelődve mondták, vigyünk magunkkal gázálarcot. Szerencsére, ilyesmire most nem volt szükségünk, de a beszélgetőtársaink meggyőztek minket: ezzel a témával nem ajánlatos tréfálkozni. Bizonyára mindenki emlékezik arra a hírre, hogy november közepén késő este Pancsován vegyiriadót fújtak a levegő benzol- és kéntartalmának a hirtelen megnövekedése miatt. Akkor az írott és az elektronikus sajtóban egyaránt sokat foglalkoztak ezzel az üggyel, majd elcsitulni látszott minden. Éppen úgy, mint évtizedeken át eddig. Pedig a helyzet semmit sem változott, a vészjelző szirénák egyre gyakrabban szólalnak meg.
Sokáig tabutéma volt
Először Erdei Ernő nyugalmazott erdészmérnökkel találkozunk Pancsován, aki szakmai és közéleti tevékenysége révén - a nyolcvanas évek végén a város polgármestere is volt -, összefoglalóval és adatokkal szolgál.
- Az iparosítás Pancsován 1985-ben fejeződött be. Akkorra már felépültek a vegyigyár-óriások, a Nitrogénművek, a Kőolaj-finomító és a Petrohemija-komplexum hét gyára. Pár évig rendben ment minden, de utána jelentkezett a légszennyeződés problémája. Az ifjúság már 1987-88-ban porondra lépett, amikor háromezer tagból álló élőláncot formáltak a város központjától a gyárakig. Komoly felhívás volt ez, de akkor a nemzeti kérdés sokkal fontosabbnak bizonyult, mint az egészséges környezet.
Statisztikailag kimutatták, hogy a gyermekek megbetegedésének aránya nálunk 12 százalékkal nagyobb a szerbiai átlagnál. Ez különösen a légzőszervi megbetegedésekre vonatkozik, amelyek 1997-től a mai napig 20 százalékkal növekedtek. A rákos megbetegedések száma Szerbia szintjén 40 százalékkal kisebb, mint Pancsován. A legutóbbi nagy légszennyeződés napjaiban néhány száz gyermek fordult orvoshoz. Ezek az adatok nagy felháborodást váltanak ki a lakosság körében. Ha ezzel szembesítjük, hogy mennyit juttat a város ipara az ország költségvetésébe, akkor teljesen jogos az a kérdés, hogy abból az összegből nekünk miért nem jár vissza semmi a helyzet rendezésére. A köztársasági költségvetés 20 százalékát ugyanis ez az ipar fedezi, de nemcsak oda jut, hanem a tartomány kasszájába is. Az itteni lakosság nem azt követeli, hogy állítsák le a gyárakat, szüntessék meg a termelést, hanem azt, hogy rendezzék a problémát. A használt technológiák már harmincévesek, csak toldozzák-foldozzák, de nem történik semmiféle nagyobb befektetés. Egyedül a Petrohemijában van szennyvíztisztító, a piszkos víz a másik két üzemből is abba ömlik, de az sem működik teljesen, nem mindent képes átdolgozni.
A vegyi ipar még napjainkban is sok embernek ad munkalehetőséget. Pancsován 25 ezer foglalkoztatott van, azoknak a fele ezekben a gyárakban dolgozik. Úgy vélem, ha ezek nem épültek volna, akkor például Hertelendyfalva lakossága kiköltözik, jobb megélhetést keresve. Most viszont várjuk a szirénákat. Ha megszólalnak, becsukjuk az ajtókat, ablakokat, nem mozdulunk ki a házból, amíg nem jelzik a veszély végét. Csak ennyit tehetünk, hogy ne szívjuk be a mérgező gázokkal telített levegőt. Néha demonstrálunk is, de egyelőre nagyon finoman, pedig csak az maradt nekünk, hogy tömegesen az utcára vonuljunk, leállítsuk a tartálykocsikat. A város vezetősége a polgárok mellett áll, sőt, a gyárak igazgatói is tisztában vannak a gondok súlyosságával. Már akkor is, amikor én polgármester voltam, téma volt a községi képviselő-testületben, de tabuként kezelték, nem lehetett olyan egyszerűen megtörni ennek a kérdésnek a csonthéját. Elhallgatták az orvosok, az illetékesek, statisztikai adatok sem voltak. Tudtuk, hogy van légszennyeződés, de nehéz volt pontosan kimutatni a mértékét, egészségkárosító hatásának a súlyosságát.
Börtönben érzik magukat
Hertelendyfalvát szinte körülveszik a szürke, füstöt okádó monstrumok. A Tamási Áron Székely-magyar Művelődési Egyesületben vár ránk Kerekes János, a falu alelnöke, Kató István, a helyi tanács tagja, Lőcsei Vilmos tanácstag, az egyesület elnöke és Lőcsei Ilona titkár.
Lőcsei Ilona elmondja, most már majdnem naponta szólal meg a sziréna. Legutóbb este hét és éjfél között, majd másnap déltől délután négy óráig volt vészhelyzet. Éppen akkor, amikor mindenki a munkahelyén tartózkodott, a gyermekeknek pedig indulniuk kellett volna az iskolába.
- Amikor a városi önkormányzat meghozta ezt a határozatot a szirénázásról, sokan azt mondták, ez is a választási kampány része. Talán az is volt, de eddig senki nem tett semmit, ezek az emberek viszont felhívják a figyelmet. Ez nem tegnap kezdődött, de korábban nem akartak tudni róla, most a belgrádi tévé is rendszeresen foglalkozik velünk. A Nitrogénművek jelenleg a legkisebb szennyező, a másik kettő pedig egymásra hárítja a felelősséget, azt állítják, nem tudják, melyik a vétkes, de ezt mi nem hisszük el. Az első szirénázáskor a bombázások jutottak az eszünkbe, azt hittük, felrobbant valami, szerencsére a tévében bemondták, mit kell tennünk.
Kerekes János azzal folytatja, hogy senki sem figyel rájuk, nincs, aki meghallgassa a panaszaikat.
- Nem vagyok a gyárak ellen, de azt nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell élnünk. Ez a falu valamikor tiszta és rendes volt. 62 éves vagyok, én még emlékszem rá, amikor estefelé a Dunáról jött a friss levegő. Szegényesen, de szépen éltünk. Most mindig rosszabb, szólnak a szirénák, olyankor börtönben érezzük magunkat, mi sem mehetünk ki, a gyerekek sem. Többször üléseztünk e témát megvitatni, de főleg a belgrádi illetékesek között akadt olyan, aki kinevetett, azt vágta a fejemhez: mit gondolok, Hertelendy miatt bezárják a gyárat? Szerintem ez genocídium, amiért valakinek egyszer még felelnie kell, ha máshol nem, majd a Jóisten előtt. Emberként szeretnénk élni, az Isten nekünk is teremtett levegőt, nemcsak gázokat. Megértjük, hogy ezek stratégiai fontosságú létesítmények, de talán a nép is jelent valamit. Ahol most az ipari zóna van, ott a mi öregapáink jó minőségű szántóföldjei voltak, elvették tőlük, ezt kaptuk helyette. Itt nemcsak a magyarokról van szó, együtt szenvedünk, tartozzunk bármelyik nemzethez is, ezért közösen kellene fellépnünk. Az emberek azonban el vannak keseredve, nem bíznak senkiben, és nem is mozdulnak meg. Büdösség, betegség, zaj, csak ez jut nekünk.
Ilona hozzáteszi: akik ott keresik a kenyerüket, azok nem szívesen mennek ki az utcára. Kató István ezzel kapcsolatban kifejti, hogy korábban falubeli nem igazán helyezkedhetett el ezekben az üzemekben.
- A legjobb termőföldeket vették el, de mi ott nem dolgozhattunk, máshonnan hozták a munkásokat, Belgrádból, Szerbiából, Montenegróból. Ez nagyon fáj, mert nekem is sokkal nagyobb lehetne a nyugdíjam. Mára egy kicsit változott a helyzet, a vezetőségben is van egy-két emberünk, de nem sokat tehetnek. És nem is hisszük, hogy tartósan pozícióban maradnak. Belgrád is, Újvidék is harácsol, csak a pénz a fontos, amelyből Pancsova nagyon keveset lát, a mi falunk szinte semmit. A nép már nem akar eljönni a gyűlésekre, sokan a szirénát is kritizálják, azt mondják, nincs rá szükség, csak ijesztgetés az egész.
Lőcsei Vilmos a többiek segítségével azt ismerteti, hogy a szennyezett melléktermékeket is furcsa módon tárolják. Hatalmas lyukakat ásnak, fóliát tesznek bele, ami bármikor kirepedhet, hordókat rejtenek el a földben. Mivel a gyár területén állítólag már nincs hely, tavaly például az utolsó házaktól húsz méter távolságra akartak valamit eltemetni. Egy futballpályányi területet ástak fel négyméteres mélységben, szerencsére, a helyi közösség értesült a szándékról, és megakadályozta azt. A gödör azonban még mindig ott áll.
Kerekes Jánosnak az a véleménye, a gyárakat szándékosan építették éppen ide, a magyar falut akarták megbüntetni, mert az öregapáik kemények voltak, szembeszálltak mindenkivel. A nemzetközi szerződések talán még ma sincsenek aláírva.
- Úgy gondolták: vagy megszokják, vagy ellógnak innen. Én nagyon szeretem ezt a falut, nem tudok és nem is akarok elmenni innen. Akkor sem, ha egyesek, akik nemrégiben jöttek, felszólítanak, hogy ideje hazamennem Magyarországra. Az én generációmat egyébként is elnyomták, sokakat elbuktattak az iskolában, mert az volt a felsőbb cél, hogy ne tanuljanak, hanem a szövetkezetbe menjenek dolgozni. Jelenleg nem is vakbél vagyunk. Még ennél is rosszabb a helyzet. Én ezt örökké azzal magyaráztam, hogy magyarok vagyunk, és most is azt gondolom, habár már mások is élnek a faluban, nem is kevesen. A helyi közösség természetesen tovább harcol, hogy a gyerekeinknek jobb legyen. Ki kell mondani a véleményünket, hadd lássák, vagyunk még!
- De az nagyon elkeserítő, hogy mindent csak az utcán lehet megoldani - szögezi le Ilona. Mielőtt fotózni indulunk, megtudjuk azt is, korábban a pancsovai kórház gyermekosztályán csak egy inhaláló készülék volt, most pedig már négy ilyen gép működik mindkét korcsoport (iskoláskor előtti kicsinyek és diákok) részére, mégis sorban kell állni. Kerekes János kísér el minket. Megmutatja, melyik volt a tót utca, melyik a német, és a magyar. Aztán fényképezünk. Választhatunk, hogy a sárga vagy a fekete füstöt örökítjük meg, esetleg a kéményből kicsapó lángot. Nem értünk hozzá, nem tudjuk, melyik a veszélyesebb, de mindegyik nagyon félelmetesnek tűnik.