Közhelynek számít, de való igaz, hogy a felbomlott házasság legnagyobb vesztese a gyermek, sokszor kitörölhetetlen nyomot hagy benne a család széthullása. Erről győzött meg az a beszélgetés is, amelyet egy olvasónk kezdeményezett szerkesztőségünknek címzett levelében. Nem vagyunk angyalok - szögezte le -, a házasság felbomlásához mindketten hozzájárultunk, én magam is, de ez még nem lehet ok arra, hogy gyermekeinktől megvonjunk a normális felnőtté válás lehetőségét, az egymáshoz tartozás érzését.
- Nem voltam se okosabb, sem butább, mint a többi fiatal, amikor húszévesen megházasodtam - mondja a férfi. - Egyszerűen szerettük egymást, és az volt a legtermészetesebb, hogy összeházasodunk. A nagyapámtól megöröklött ingatlanból szinte egyedül építettem családi házat, és úgy éreztem, az életnek csak derűs oldala van. Született három kislányunk, a legidősebb most 21 éves. Én még most is azt mondom, hogy nagyon jó apa akartam lenni. Azt akartam, hogy a lányaimnak én legyek az eszményképe, talán azért is, mert nekem nem volt felhőtlen a kapcsolatom az apámmal. Mindketten dolgoztunk, én abban az időben szépen kerestem, hiszen köztudomású, hogy a műtrágyagyárban mindig jók voltak a fizetések. Lépésről lépésre építettük az életünket, és valahogy útközben elveszítettük az iránytűnket, talán azért jutottunk téves útra. Több mint 14 év házasság után - amely a végén már szinte elviselhetetlen volt -, nyolc évvel ezelőtt elváltunk. Mert összeférhetetlen a természetünk, áll a válóperben a jogi megfogalmazás. Mivel mindhárom gyermekünk kislány, nem ellenkeztem, hogy a gyermekeket a bíróság az anyánál hagyja, de azzal a feltétellel egyeztem bele, hogy rendszeresen látogathassam őket, mert azt akartam, hogy érezzék, ők semmiért sem hibásak, és én változatlanul szeretem őket. Eladtam a családi házat, és az árán a volt feleségem szüleinél az udvarban befejeztem egy kétszobás, összkomfortos házat, mert azt akartam, hogy a gyermekeim normális környezetben nőjenek fel. A csaknem 15 közösen eltöltött év szerzeményéből én csak annyi személyes holmit vittem el, amennyi belefért a Ladámba. Eszembe sem jutott, hogy bármit is elvigyek, hiszen a gyermekeimnek maradt minden. A bírósági döntés alapján a feleségemnek járt a családi pótlék és a három gyermeknek járó tartásdíj. Csak éppen a gyerekeimet nem láthattam, amikor akartam.
- Én már elmúltam 19 éves - mondja a középső kislány. - Már van egy 2,5 éves gyermekem, de még mindig nagyon félek anyámtól. Bevallom, én a válásukat nagyon nehezen éltem meg, és a magam éretlen módján úgy tiltakoztam, ahogy tudtam: kerültem az iskolát, csavarogtam, egyszóval történt velem sok minden. Mindezért azonban annyi verést kaptam anyámtól, hogy el sem tudom mondani. Azt hiszem, életem végéig kísért majd az a szomorú esemény, amikor egy szentestén körülültük az asztalt, és én javasoltam, hogy mi hárman, a lányok, üljünk egymás mellett. Erre anyám udvarlója nagyon feldühödött, hogy ő nem leprás, közöttünk akar ülni. Amikor még erre is feleseltem, akkor nadrágszíjjal és sodrófával úgy elvert, hogy alig tudtam utána járni. A nagyapám, aki hallotta az üvöltözést, kihívta a rendőröket, de anyám az udvarlója pártját fogta még akkor is. És ez nem az egyetlen eset volt, valahogy tudatosodott bennem, hogy az ő segítségére sohasem számíthatok. Az iskolából a pedagógus küldött másnap orvoshoz, és a sérüléseimről látlelet készült. Bár ne készült volna. Amikor az anyám megtudta, hogy teherbe estem, kirakta az előszobába a ruháimat, és azt mondta, oda többet be nem tehetem a lábamat, ő nem viseli gondját egy kurvának. Istenem, azt sem tudtam, mit jelent valójában ez a szó. Nagyapámék fogadtak be, a szülés után egy ideig a kislány apjával voltam, de nem voltunk elég érettek egy kapcsolatra. Apámhoz mentem, akinek van egy saját egyszobás lakása. Végül találtam egy olyan férfit, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok, és a gyerekem is kell neki. De az anyám még nem látta az unokáját, sőt azt mondja, ő nem nagymama, neki a fattyú nem számít unokának. Rettenetesen hiányzik a húgom, aki most 15 éves, de anyám nem engedi hozzám, mert ugye én egy kurva vagyok, hát szerinte nem lehetek jó testvér sem.
- A volt feleségem viszonya a két idősebb lányhoz nem újságba való - mondja az apa. A legidősebbet, aki ugyancsak rossz viszonyban van az anyjával, az özvegy édesanyámnál helyeztem el, és az ő élete talán már rendes kerékvágásba került. Közben a feleségem annyira elmérgesítette a viszonyt a saját szüleivel is, hogy otthagyta a házat, és a kislánnyal már csaknem két éve albérletben él. Közben ő is munka nélkül maradt, akár jómagam, köztudott ugyanis, hogy a Nitrogénművek csődbe jutása után valamennyiünket menesztettek. Egy évig munkanélküli segélyt kaptam, azóta úgy találom fel magam, ahogy tudom, élek máról holnapra. Mert őszintén szólva nem látok olyan célt, amiért érdemes volna harcolni. Most a volt feleségem beperelt a legkisebb lány tartásdíjáért való tartozásom miatt. Ülök a bíróság folyosóján, mint egy igazi bűnöző, várom, hogy végre meggyőzzem a bíróságot: nem adhatok tartásdíjat abból, amit meg sem kerestem, arról nem is beszélve, hogy a lányomat nem láthatom. A ballagására is úgy lopakodtam oda, akár egy tolvaj, elbújva a tömegben, csak hogy láthassam. Az anyja bekényszerítette egy olyan középiskolába, amelynek sem jövője, sem a lánynak nincs hozzá kedve. Ezenfelül magával cipelte egy szektába, ahol a szokásos módon kimosnak minden épkézláb gondolatot az agyából, megbénítják akaratát. Valójában ez a tény késztetett a levél megírására is, mert elhatároztam, hogy eladom a lakást, és veszek egy kisebb házat, amit majd úgy teszek rendbe, hogy ott mind a három lánynak legyen helye. Tudja, én életemben nem sokat forogtam olyan helyeken, ahol erőszakkal vagy előírásokkal lehet megvalósítani a legalapvetőbb emberi jogot. A szociális központtól is csak azt várom el, hogy belássa: nekem is jogom van a gyerekeimhez még akkor is, ha pillanatnyilag nem áll módomban fizetni a legkisebb tartásdíját. De ez nem akadályozhat meg abban, hogy harcoljak a jövőjéért, hogy legalább lehetővé tegyem neki, hogy maga döntse el, mi a legjobb neki. Állítom, hogy most már az ifjú anyuka lányom és a kisunokám élete normális kerékvágásba került, a legidősebbet ott helyeztem el, ahol magam is emberré váltam: anyámnál. Hát harcolni fogok azért, hogy a legkisebb is érezze: sohasem szűntem meg szeretni őket, és életem végéig az lesz a legfontosabb számomra, hogy ők ismét összeszokjanak, érezzék, hogy van családjuk, ahova tartoznak és ahol mindig szeretettel, megértéssel nyitnak ajtót nekik.