A hangyaszorgalmú régész és muzeológus a bánsági Versecen született 1858. január 14-én, és az ausztriai Salzburgban hunyt el 1942. december végén (a pontos dátumról nincs tudomásunk) - Mintegy 300 tudományos és publicisztikai munkáját tartják számon szülővárosába - Szerbül szólította meg a szerbet, németül a németet, s választ magyar nyelven kapott - A múzeum- és könyvtáralapító, levéltáros mentette a menthetőt, őrizte a megőrzésre érdemest - Első kötete 1878-ban jelent meg: Versec az utolsó török háború idejében és Heinemann Jakab - Korának nagyjaival, sok más tudóssal állandó levelezést folytatott, hagyatékának nagyobb része még feldolgozatlan
Csuka Mária, a Nagybecskereken háromhavonként megjelenő színvonalas kiadvány, a Zavièajac fő- és felelős szerkesztőjének, Petar Damjanovnak a helyettese azt mondja, hogy feladatból olyan nagy a tartalékuk, hogy nemzedékek sorának lesz itt még a Bega-parti városban tennivalója. Szerencsére ugyanis az örökséggel való gazdálkodás sohasem volt a történelmi s a politikai helyzet függvénye, noha azért a Versecen, ebben a hangulatos, szép fekvésű bánsági városban született Herczeg Ferencről, a magyar irodalom, széppróza óriásáról nem volt mindig ajánlatos érdemben szólni. Sajnos, nevének említésére még ma is sokan gyanakodva összehúzzák a szemüket, felkapják a fejüket, s megtörténik, hogy kemény szavakkal illetik, azt sziszegvén, hogy az egykori Magyarország dédelgetett írófejedelmének közéleti szereplése nem volt ,,tiszta', egy rendszernek, Tisza István és Horthy Miklós rendszerének a jelképévé vált.
Milleker Félixel - akinek munkásságára Csuka Mária hívta fel a figyelmemet és Bálint Aranka rövid emlékezése a Zavièajac márciusi-júniusi számában (2005. 21-22., VI. évfolyam) - más (volt) a helyzet.
Milleker Félix, aki három nyelven publikált - magyarul, németül és szerbül - munkáit Sreæko, illetve Bódog aláírással jelenttette meg, s csupán azért írogatott hangyaszorgalommal, hogy hasznosat tegyen, hogy a biztos alapra biztos jövőt teremtsen a nemzedékeknek, hogy jelet hagyjunk magunk után, hogy mi, magyarok is itt éltünk - nem 56-ban csődültünk ide -, hogy magyarok voltunk, s ahogyan kaptuk, meg is őriztük magyarként a nemzetet. Kodály Zoltánt idézzük: ,,Kultúrát nem lehet csak úgy örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a mienk igazán, amiért megdolgoztunk, esetleg megszenvedtünk'. Milleker Félix megdolgozott a maga korában a magyar - és nemcsak a magyar - kultúráért. Megőrzés (szerinte): felelősséggel óvni-védeni múltunkhoz való eleven kapcsolódásunkat és annak szellemi, tárgyi emlékeit. Bemutatás-továbbadás: élővé, mindenki számára hozzáférhetővé tenni kulturális értékeinket, és láncszemként kötni össze az előttünk járó meg az eljövendő generációkat az átörökítés folyamatában, valamint büszkén képviselni a nagyvilágban nemzeti örökségünket. Parányi fészkeket rakott Milleker Félix, apró harcokat vívott, tudta/érezte, az emlékek nem válhatnak szellemei vakablakokká.
A hangyaszorgalmú, konok kutató, múzeum- és könyvtáralapító, régész és levéltáros Versecen született 1858. január 14-én, és az ausztriai Salzburgban hunyt el 1942 decembere végén. Több volt, sokkal több volt egy egyszerű és pedáns helytörténésznél. Sok-sok esztendőt töltött el a verseci múzeumban, annak vigyázó őrszeme volt. 1942-ben, amikor eltávozott az élők sorából, mintegy 135 000 értékes tárgyat hagyhatott az utókorra. A gyűjtemény önmagáért beszél. Darabjainak nagy részét ő maga szedegette össze padlásokon, pincékben, poros raktárakban. Ő volt a verseci múzeum megalapítója, de a fejlesztését is elősegítette. Mintegy 300 tudományos és publicisztikai munkájáról tudunk, s ezeket három nyelven jelentette meg, elsősorban magyarul, de német és szerb nyelven is tett közzé írásokat. Alkotói tevékenysége szerteágazó volt.
Milleker Félix rendkívül udvarias ember volt, szolgálatkész, olyan értelmiségi típus, amilyen csak az Osztrák-Magyar Monarchiában létezhetett. Egyik lábjegyzetéből idézünk: ,,...e sorok írója is egy ízben Szerbiából jövet egy sötét hajófedélzeten egy háromtagú társaság felől hozzá elérő, három nyelven folyó társalgásra lett figyelmes. Amikor közéjük lépett, és maga is szerbül szólította meg a szerbet, németül a németet, hogy mindkettőjüktől magyar válaszokat kapjon - akkor elöntötte a jóérzés melege, úgy mondta: Otthon vagyok, Bánátba érkeztem. Így volt ez a Bácskában s, s nyilván ezért sóhajtotta el, hogy ezt a többnyelvűséget érdemes lenne átmenteni, új, tudatos alapokra helyezni.' (Életrajzi kalauz, II.)
Egy fehértemplomi iskolában állhatott először katedrára (miután Szegeden befejezte a tanítóképzőt). Abban a parányi bánsági városkában Böhm Lénárd, a tudós polgármester fogadta barátjául. Milleker Félix ,,titkokat leplezett le', jártas lett a régészeti és helytörténészi munkákban. 1883-ban - már Versecen - átvehette a városi levéltár anyagát, majd 1888-ban az akkor alapított városi könyvtár első embere lett, 1894-ben már a múzeum ,,őrszemévé' választották. Megjelentette - 1886-ban magyarul, németül és szerbül - szülővárosa történetét, múltját idézte meg soraival. A múzeumban volt az otthona. A munka foglalta le minden óráját. Barátja volt Torma Károlynak, a budapesti régészeti egyetem tanárának, az aquincumi maradványok feltárójának. Ismert tudósokkal levelezett. Hagyatékának nagy része - levelezése is - még feldolgozatlan. Magyarul megjelent munkái: Újabb dél-magyarországi őstelepek, 1883; A verseci görögkeleti szerb püspökség múltja, 1890; Dél-Magyarország őskori régiségleletei a honfoglalás előtti időkből, I-III., 1897-1906; A vattinai őstelep, 1905; Dél-Magyarország középkori földrajza, 1913.
Ez az ember, Milleker Félix 48 éven át fürkészte a múltat, gyűjtött és kutatott: mentette a menthetőt, őrizte a megőrzésre érdemest Temes és Torontál vármegye szellemi vagyonát tárta fel...