Jócskán mögöttünk van műkedvelő színjátszóink XI. bácsfeketehegyi találkozója. Rendezvényeink után általában véve - legyenek azok bármilyen jellegűek is - egy-két napig még beszélünk az ott látottakról, hallottakról, aztán egyszerűen megfeledkezünk róluk.
Ezúttal nem követem az ilyetén megkövesedett ,,hagyományaink"-at, hanem újra foglalkozom a már hosszabb ideje eltelt találkozón szerzett tapasztalatokkal. A találkozó ünnepi hangulata (amely tíz napon át egyfolytában fennmaradt) ugyanis eleve rendhagyóvá avatta a bácsfeketehegyi rendezvényt, és így a róla szóló összegezést is inkább az érzelmek diktálták. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a megítélés esetleg nélkülözte volna a realitást. Nem. Semmiképpen sem. Most, hogy hosszabb idő távlatából értékelem a dolgokat, élem újra az ott látottakat, tapasztaltakat, csak azt mondhatom, hogy műkedvelő színjátszásunk bácsfeketehegyi nagy seregszemléje minden tekintetben megérdemli a rendhagyó jelzőt. Megérdemli, mert ezt az immáron hagyományos seregszemlét igaz, őszinte ünneppé nemcsak az a sok száz fellépő, nemcsak a példás szervezés avatta, hanem a falu hálás közönsége is. S ez azért nem is olyan kis dolog. De menjünk sorjában, szóljunk néhány szót a találkozó házigazdájáról, Bácsfeketehegyről!
Bácsfeketehegy (Feketics) csendes, békés közép-bácskai falu. Újratelepítésének 220 esztendeje után is az együvé tartozás, a szülőföldhöz való mélységes ragaszkodás élteti, erősíti a Krivaja patak mentén élő közösség mindennapjait.
Sárközi Ferenc, a falu egykori, nagy tiszteletnek örvendő pedagógusa - sajnos már nincs közöttünk - hivatása mellett helytörténeti kutatással és néprajzi gyűjtéssel is foglalkozott. Az ő érdeme többek között, hogy megismerkedhettünk a falu rendkívül gazdag múltjával, a valamikori Árpád-kori Feketeegyházától a mai Bácsfeketeheygig (Feketicsig) eltelt időszakkal. A Nagykunságból ideköltözöttek létezése, megmaradása bizonyítja - írja a szerző -, hogy mennyi munka, küzdelem, kitartás kellett a falualapításhoz. Mennyi emberi szeretet, megbecsülés és mennyi megaláztatás, türelem kellett az 1848-as szabadságharc után az újjáépítéshez.
Az emberek életét meghatározó történelmi eseményeknek, amelyek nem egy ízben vészjósló, sötét felhőként tornyosultak a falu felett, sohasem sikerült megtörniük az ott élő emberek szülőföldjükbe vetett hitét, iránta való ragaszkodását.
A Krivaja patak mentén élők ismertetőjele a nyitottság, a közvetlenség, az egymás és mások megbecsülése. Én ezt tapasztaltam, és hiszem, hogy ugyanezt tapasztalták mindazok, akik ott voltak színjátszóink XI. találkozóján. A bácsfeketeheygiek az otthon melegével fogadták az odaérkező színjátszó társulatokat, és nemcsak azokat. Az ilyen viszonyulás, magatartás alapozta meg azt a bensőséges hangulatot, amely aztán, a szó igaz értelmében, ünneppé avatta a találkozó minden percét.
Akik ott voltak...
Valahogy már gyakorlattá vált, hogy színjátszóink hagyományos találkozója előtt néhányan igyekeznek megkérdőjelezni annak létjogosultságát. Általában arra hivatkoznak, hogy mivel fokozatosan csökken a mozgalom iránti érdeklődés, ezért mind kevesebb társulat vesz majd rajta részt. Ez a folyamat pedig borúlátó következtetésekre ad, adhat okot, a találkozó jövőjét illetően.
Hogy ezek a ,,jóindulatú' vélemények valós érvekre támaszkodnak-e, arról persze lehetne beszélni. Ám úgy érzem, hogy nem érdemes, hiszen színjátszóink találkozója évről évre rendre megcáfolja azokat. Az idén sem történt máshogy. S aki végignézte a bácsfeketehegyi találkozó előadásait (mind a 11 produkciót, és nemcsak egyet vagy kettőt), az meggyőződhetett arról, hogy sem a találkozót, sem pedig színjátszó mozgalmunkat nem fenyegeti a megrekedés veszélye. Felesleges tehát az ,,aggodalom'.
Egyébként az idei találkozó megérdemli, hogy amikor értékeljük, ne feledkezzünk meg a rendhagyó jelzőről. Fel kellett ugyanis figyelnünk néhány olyan jelenségre, amely nemcsak a mozgalom jelenére, hanem annak jövőjére is utalt. Például a fiatalok igen szép számú részvétele volt az, amely a maga módján nemcsak meghatározta a találkozó rendhagyó jellegét, hanem egyúttal a mozgalom továbbélését, erősödését is jelezte. S ami különösen szembetűnő volt, és amit őszinte örömmel tapasztaltunk, az az együtteseknek a társulatépítésre vonatkozó igyekezete. A tudatos, de nagyon is átgondolt nemzedékcseréről van szó, arról, hogy az idősebb, a tapasztaltabb színjátszók mellett ott voltak, helyet kaptak a fiatal, kezdő színjátszók is. Nagyon is érzékelhető volt ez a jelenség, és érzékelhető volt az is, hogy a fellépő társulatok mindegyikének (hangsúlyozom: mindegyikének) milyen komoly elvárásai vannak önmaga iránt, és törekszik erős, kiegyensúlyozott, szakmailag felkészült társulattal gazdagítania színjátszó mozgalmunk nagy családját.
A másik rendhagyó jelensége a bácsfeketehegyi találkozónak a minőség volt. Azért állítom, hogy rendhagyó, mert míg az eddigi találkozókon általában a minőséget kérték számon, addig az idei nemes megmérettetésen meglepő módon egymást érték a színvonalasabbnál színvonalasabb előadások. Jó volt látni a szépen, igényesen megkomponált előadásokat, a kidolgozott hiteles színészi teljesítményeket, és különösen jó volt hallani nyelvünk sallangmentes, tiszta, szívet-lelket melengető csengését.
Az elmondottakat igazolandó érvekkel, mindenekelőtt az előadások minősítésével (mind a tizenegyével) ezúttal adós maradok. Úgy érzem, hogy ezt nemcsak én, hanem már mások is megtették, mások sem győzték hangsúlyozni a minőséget, a szakmai kiegyensúlyozottságot, valamint a találkozó egészének a rendhagyó jellegét.
Mindenesetre elfogultság nélkül állítom, hogy azok, akik ott voltak a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XI. bácsfeketehegyi találkozóján, gondolok itt színjátszóinkra és természetesen azokra a hálás nézőkre is, akik estéről estére zsúfolásig megtöltötték a falu színháztermét, azok bizonyára sokáig emlékeznek majd az ott látottakra, történtekre, és ugyancsak hiszem, hogy újfent tudatosodott bennünk a felismerés: színjátszó mozgalmunk létjogosultságát ma már nem lehet kétségbe vonni.