Világunk a gondos számadás, a kiadások és bevételek tervezésének a világa, nem mentes ettől a magyarországi nemzetpolitika sem - Nézzük meg hát, milyen tételek szerepelnek a mérleg serpenyőiben, és milyenek a kilátások
Magyarországon kemény vita alakult ki a kettős állampolgárság kérdéséről. Okait a vita különböző szereplői más-másban látják. Azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak elég mélyre ásni, azt mondják, hogy butaság olyan kérdést feltenni, amire a válasz igen vagy nem lenne a kettős állampolgárságot illetően. Arról viszont nem esik szó, hogy miért nem tárgyalt erről a kérdésről érdemében a magyar parlament az elmúlt bő évtizedben. Annál érthetetlenebb ez, mivel Szlovákia és Horvátország is törvényeket alkotott, és az érintettek szerint jó és méltányos döntést sikerült hozniuk. Jómagam többször találkoztam vajdasági szlovák polgártársaimmal, akik többnyire Pozsonyban tanulnak, és azt az intézményt is láttam, amelyben Bácspetrőcön a vajdasági szlovákok megvalósították az óvodától az egyetemig való oktatást, sőt a Horvátországból menekült szerb barátaim és munkatársaim magától értetődően használják a horvát útlevelet, ugyanúgy, ahogy a vajdasági horvátok. Ők nem is értik, mi folyik Magyarországon, hiszen sem a szlovák, sem a horvát törvényt nem előzte meg általános és a társadalmat felbolygató vita. És vajon miért szükséges erről a vita, és miért bolygat fel indulatokat?
A magyarországi vita - jellemző módon - egy az anyagiakról szóló vitára redukálódott. Az egyik oldal azzal riasztgatja a magyar társadalmat, hogy sok pénzébe kerül majd a kettős állampolgárság, a másik arról beszél, hogy nem fog semmibe kerülni. Rendkívül erőteljesen ellenzi a kettős állampolgárságot az SZDSZ, szinte érthetetlen az a konokság, sőt meg merem kockáztatni: gyűlölet, amit irántunk éreznek, ahogy a kedélyeket felkorbácsolják és a vitát bonyolítják. Az erről szóló diskurzus annál ízléstelenebb, mivel az esetleges igenlő válasz csupán arra kötelezné a parlamentet, hogy foglalkozzon a kérdéssel, azt nem írja elő, milyen döntést hozzon. Mégis, ha már a pénzről beszélnek, nézzük meg, milyen tételek szerepelnek a mérleg egyik és másik serpenyőjében.
Ki kinek tarozik és mennyivel?
Hadd kezdjem azzal a számadást, hogy nem akarom semmibe venni a Magyarországról érkező támogatásokat, nélkülük a könyv- és lapkiadás sokkal alacsonyabb szinten működhetne, ha egyáltalán működne. Mégis hadd mondjam el: azok a támogatások többnyire nem a semmiért érkeznek. Azok a pénzek pontosan meghatározott célokra szolgálnak, és el kell velük számolni. Erről a magyarországi közvélemény nem értesül, csak azt hallja, hogy pénzek kerülnek át a magyar kisebbséghez, miközben akár azt is gondolhatja, hogy ingyenélő, támogatásért kapogatók zsebeiben veszik el. Ez koránt sincs így! A támogatásokért teljesítmény is jár, van. Úgy vélem, a magyarországi politikai elit fel tudja mérni saját politikai érdekeit, és annak megfelelően dönt a támogatásokról, még akkor is így van ez, ha céljairól nem akar világosan beszélni, és ködösít a támogatásokkal kapcsolatban. Ne legyünk naivak, a mindenkori magyar kormánynak is jó az, ha a határon túl magyar közösségek élnek. De nemcsak a magyar politikai elitnek jó ez, hanem a gazdasági elitnek is. Igaz, Szerbia-Montenegróban még nem jelent meg a magyar tőke, Romániában azonban már igen, ahol a know-how-t egy az egyben megkapta a romániai magyar politikai, intellektuális, gazdasági elittől. Ennek talán fel sem becsülhető az értéke, de nem is akarják felbecsülni, mert magyar hivatalos körök azt a látszatot akarják kelteni, hogy mi határon túliak ingyenélők, elesettek vagyunk. És ha így lenne is, a Talmud szerint is a szegénynek nem szabad csak odavetni az alamizsnát, hanem meg kell fogni a kezét és áldást is mondani neki/érte.
És itt jutottunk el az egészségtelen diskurzusig, ami Magyarországon folyik. Ebben a diskurzusban mi, határon túliak úgy vagyunk beállítva, mint egy olyan költségvetési tétel, ami csak viszi a pénzt és semmit sem hoz. Magyarországon egyébként az egész politikai diskurzus beteges, hiszen az adó- és járulékrendszer nagyon sokat elvesz a polgároktól, s miközben a szocializmusból megmaradt elosztási rendszert alkalmazzák, így nagyon sok forrás elvész. Ezt a problémát az összes magyarországi párt érzékeli. Ezért akar, illetve akart a Medgyessy- és a Gyurcsán-kormány is olcsóbb államot, de ez volt az Orbán-kormány azon szándéka mögött is, hogy a romáknak és a szegényeknek tanulást és munkát ígért. Ezen a ponton lenne érdemes megnézni, milyen tételekből áll a magyarországi költségvetés, és hogy mennyit költenek belőle a határon túli magyarokra. Sajnos, a költségvetési összegek nem szerepelnek a közéleti diskurzusban, de az tudható, hogy a határon túli magyarokra 1%-nál kevesebbet fordítanak.
Ezzel szemben érdemes lenne utánaszámolni, hogy milyen érték vándorolt át Magyarországra a határon túlról. Vajdaságot illetően kb. 50 000 emberről van szó. Olyan emberekről, akik évek óta dolgoznak és adót fizetnek. Talán érdemes lenne összeszámolni, hogy mennyit. Persze, ezt nem számolgatják, de azt sem, hogy nem egy közülük működő tőkét is átvitt magával. Hadd tegyük hozzá, hogy még azok is, akiknek nem volt tőkéjük, olyan emberek, akiknek az oktatásába nem fektetett be semmit a magyar állam. Még egy lényeges dolgot el lehet velük kapcsolatban mondani. Ha jól tudom, egy sor sportoló, tudós, művész jutott át Magyarországra. Lékó Péterrel, Janics Natasával kapcsolatban nem merül fel az a probléma, hogy megadták-e/megadják-e nekik a magyar állampolgárságot. Ha ez így van, akkor ez nem jelenti-e azt, hogy Magyarország csak le akarja fölözni azt, amit a kisebbségi magyarság, illetve szomszéd ország kitermel magából? Ha így van, akkor ez nem jelenti-e azt, hogy a magyar kisebbségpolitika az egyik kezével magához édesget bennünket, hogy aztán a másikkal orrba vághasson? És vajon ezzel kinek az érdekeit szolgálják: a kisebbségi vagy a többségi magyarság, Magyarország érdekeit? És vajon érdemes-e így megosztani a magyarságot? És vajon van-e értelme ilyen vitákat folytatni? Vajon szükséges-e a magyarországi magyarságot azokra emlékeztetni, akik a közelmúltban vagy régebben a kisebbségi magyarok közül gazdagították a többségi magyar, illetve a magyarországi társadalmat? Ha Magyarország részéről ilyen a viszonyulás, akkor kezdjünk-e el mi is számolni? Kezdjünk bele számháborúba? Már ez a paradigma is, hogy kisebbségi, illetve többségi magyarságról kényszerülök beszélni, nagyon sajnálatos, de nem tehetek róla, a magyarországi diskurzus kényszerít erre. Az élet valójában sokkal gazdagabb ennél. És ha akarnánk, ha elég okosak és higgadtak lennénk, akkor megtalálhatnánk az együttműködést, ami mindenkinek jó lehetne, és ami az érdekek egyeztetésén alapulna. Persze, ehhez nem elég, ha mi akarnánk, szükséges lenne hozzá az a feltétel is, hogy ne váljon szét a magyarországi politikai színtér két egymást kizáró oldalra.
Úgy érzem, hogy az egyre elfajuló vita a megosztás Pandóra szelencéjét nyitotta meg. Az esetleges elutasítás azt jelentené, hogy a kisebbségi magyarok ,,Elbocsátó szép üzenet'-et kaptak. Így végleg elszakítják őket, csakhogy ezt nem a nagyhatalmak nyomására teszik, hanem önként. Az elutasítás azt jelentené, hogy félreérthetetlenül közlik: nincs ránk szükségük, éshogy találjuk fel magunkat úgy, ahogy tudjuk. Ebben az esetben a számadás végelszámolás lesz (ha lesz, aki megcsinálja).
A demográfiai mutatók sajnos nem jósolnak hosszú jövőt a vajdasági magyarságnak. A magyar kormánynak és a magyarországi társadalomnak nincs akkora ereje, hogy megállítsa a fogyási folyamatot, még ahhoz sincs ereje, hogy a magyarországi demográfiai folyamatokat kedvezőbbé tegye. Mindössze azt döntheti el, hogy fenntartja a kapcsolatot a kisebbségiekkel, vagy államaik kényére-kedvére (na milost i nemilost) hagyja őket. De így sem a kisebbségi magyarságot, sem a magyarság egészét, sem a magyarországi magyarságot, sem Magyarországot nem tudják tehetségükkel és munkájukkal segíteni. Ez vajon kinek és miért jó?