Sportember politikusaink azt állítják, hogy Brüsszelben célba is értünk, sőt még az eredménnyel is elégedettek, ám azt elismerik, hogy mi, választópolgárok győztünk. Győztük kivárni a koszovói maraton végét. A legnagyobb siker az, hogy a záródokumentum egy szóval sem említi Koszovó függetlenségét. Valószínűleg azért, mert már régen független.

Most van folyamatban a megállapodás és a győzelem megmagyarázása. Azt beismerjük, hogy ha a megállapodást 10 évvel ezelőtt írtuk volna alá, akkor tízszer többet kaphattunk volna. Ezt az államfő is megerősítette, de nem nézett a szemünkbe, csupán azt nyomatékosította, hogy az alkotmány szerint Koszovó továbbra is Szerbia része. A különbség csak az, hogy a területén már nincsenek szerbiai katonák, rendőrök, és a pristinai törvények érvényesek. Azt szokták mondani, hogy az Isten nem ver bottal. Hogy ez mennyire igaz, most is láthattuk: azok a radikális-szocialisták írták alá Koszovó közvetett függetlenségét, akik a háborút kezdték, és megesküdtek, hogy Koszovót soha nem adják. Átkozzák is őket a magukra maradt hithű radikálisok és a Koštunica-párt, melynek mandátuma alatt kiáltották ki Koszovó függetlenségét. A kormányfőt és az első helyettesét olyan átkokkal sújtják, amelyekbe még a faluvégi kuruzsló asszonyok és boszorkányok is belepirulnának. A kormányfőhelyettesnek a volt radikális kollégái például azt kívánják, hogy a siptár albánok még a fajtáját is irtsák ki. Az életveszélyes fenyegetések olyannyira gyakorivá váltak, mint a jó napot vagy jó reggelt köszöntése.

A fenyegetések azonban nem rettentik vissza a bátor kormányfőhelyettest, ki is jelentette, hogy nem fél senkitől. Sőt, fogadni mernék, hogy a haja szála sem görbül majd, hiszen a néhai Zoran Đinđić kormányfőt is minden előzetes fenyegetés nélkül ölték meg, akárcsak azt a néhány ismert újságírót, akiknek gyilkosait még ma sem fogták el. Az a gyanúm, hogy a volt radikális párti kollégák a véres fenyegetésekkel még jót is tesznek a kormányfőhelyettesnek, hiszen az egész ország aggódik életéért, és csodálja bátorságát.

A végén pedig az is kiderül, hogy a megvédett koszovói szerbek a legelégedetlenebbek. Ők ugyanis nem hajlandók kisebbségként élni. Ez azonban lehetséges: a több mint egymillió romániai, az 5-600 ezer szlovákiai és a 250 ezer vajdasági, azaz szerbiai magyar példája is bizonyítja, a 8-9 milliós ukrajnai orosz kisebbségről nem is beszélve. Lehet tehát kisebbségben is élni, csak dolgozni kell, és megbecsülni a szomszédokat. Az igazi békességet a koszovói albánok és szerbek teremtik majd meg, nem pedig a politikusok, akik a sikerre vadásznak, és még az ördöggel is hajlandók szövetkezni, hogy minél tovább istenek maradhassanak.