home 2024. február 26., Géza napja
Online előfizetés
Könyvismertető
Dr. Csömöre Zoltán
2023.05.02.
LXXVIII. évf. 17. szám
Könyvismertető

A szerbek Bánátban (1411—1594)

A közelmúltban a nagybecskereki városháza dísztermében — a helybéli közönség nagy érdeklődése mellett — egy rendkívül érdekes és tanulságos könyvbemutatót tartottak. Ezúttal dr. Németh Ferenc és dr. Milan Micić történészek legújabb közös kötetét, A szerbek Bánátban 1411—1594 — Két esszéisztikus nézet című kiadványát mutatták be, melyet a Nagybecskereki Történelmi Levéltár és a Žarko Zrenjanin Városi Könyvtár közös kiadványként 2022 őszén jelentetett meg.

A két szerző, kinek tollából már a korábbi években is néhány, figyelemre méltó tanulmány és publikáció került az olvasóközönség elé, ezúttal azt a nem túl könnyű feladatot vállalta magára, hogy a bánáti szerbek késő középkori és kora újkori történelmének főbb mozzanatait mutassa be esszéisztikus tanulmányai keretében. Arról a korszakról esik szó, amely az elmúlt évtizedekben valahogy a nagy szerb vándorlás (1690) és az azt követő történelmi események árnyékában maradt, vagyis mára már szinte teljesen kiveszett a köztudatból.


Németh Ferenc és Milan Micić (Nagybecskerek Város felvétele)

A kutatott időszakot a szerzők két fontos, történelmi mérföldköveknek is tekinthető évszámmal szegélyezték be. A kezdet 1411, vagyis azon év, amikor Zsigmond magyar király Lazarevics István (Stefan Lazarević) szerb despotának újabb birtokokat adományozott Magyarországon, még szilárdabbá téve ilyen módon is Magyarország és a Szerb Despotaság korábban megkötött katonai-politikai szövetségét, melyet mindenekelőtt a délről jövő oszmán katonai fenyegetés sürgetett. A vizsgált korszak 1594-gyel zárul, amikor Bánátban kirobban az első szervezett fegyveres ellenállás az oszmán hatalom ellen, aminek a környező vidékeken is visszhangja lesz.

Dr. Németh Ferenc történész esszéisztikus művében elsősorban a bánáti szerbek vidékünk történelmi eseményeiben, folyamataiban betöltött szerepével ismertet meg minket, ahogyan azt a XIX—XX. századi magyar történetkutatók látták. Kronológiai áttekintésében a szerző nagy hangsúlyt helyez a szerbek és a magyarok évszázados együttélésének tényére is, melyet elsősorban a szövetségek és a jószomszédi kapcsolatok jellemeztek. Mint ahogyan arra az esszé írója is rámutat, a szerbek és a magyarok több évszázados közös élete a délvidéki térségben családi, állami, katonai, politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatokat eredményezett. A XIX. századi magyar történetírás a délvidéki szerbekről elsősorban mint fontos katonai elemekről számol be, akik több mint egy évszázadig a déli magyar határ védelmében töltöttek be fontos szerepet. Esszéisztikus tanulmányának legvégén a szerző válogatást ad azokból a XV. és XVI. századi forrásokból is, amelyek elsősorban a szerb—magyar szövetség oszmánellenes harcára derítenek fényt.

A történelmi mű másik része, a dr. Milan Micić történész tollából íródott esszéisztikus tanulmány elsősorban a bánáti szerbek 1411-től 1594-ig terjedő politikai, katonai és társadalmi történetét tekinti át, előtérbe helyezve mindazokat az eseményeket és folyamatokat, amelyek e két évszázados korszakot fémjelezték. Történészkollégájához hasonlóan Micić sem hallgatja el jelen művében azt a tényt, hogy a szerbek és a magyarok itt a Délvidéken évszázadokig egyazon sorsban osztoztak: a keresztény Európa végvárait védelmezték az iszlám világ hódító seregeivel szemben. Egyszóval a dél-magyarországi szerbek és magyarok a történelem ezen viharos időszakában azon a ponton találták magukat, amelyen a keresztény Európa és az oszmán állam érdekei ütköztek, átvészelve mindazt, amit egy háborús korszak hoz magával: portyázásokat, vándorlásokat, járványokat stb.

A bánáti térség 1552-ben történő török megszállásával egy teljesen új fejezett kezdődött a bánáti emberek életében. Az új korszakot mindenekelőtt a balkáni lakosság újabb, még tömegesebb migrációs hullámai és a Habsburgok első jelentősebb oszmánellenes akciói jellemezték, mely események közepette az itteni magyar ajkú lakosság lassan „elfogyott” a térségből. A Magyar Királyság mohácsi katasztrófája után az oszmán állam ugyanis fokozatosan a Habsburg-állam területeihez férkőzött, ami a század végére a két nagyhatalom első hosszadalmas háborús konfliktusához, a tizenöt éves háború kirobbanásához (1591—1606) vezetett. 

A korabeli hadi eseményekről keringő hírek a bánáti szerbekhez is eljutottak, akikben akkor talán felcsillant a remény, hogy maguk is lerázhatják vállukról a több évtizedes török igát, vagyis kiűzhetik e tájakról az iszlám félholdat. Így robbanhatott ki térségünk első nagy oszmánellenes felkelése, melyet a történészek egyszerűen bánáti felkelésnek neveznek. Az 1594 márciusában kitört felkelésben egyes becslések szerint több mint tízezer felkelő fogott fegyvert a török megszálló hatalommal szemben, s a tavaszi és a kora nyári hadjáratok alatt Bánát jelentős része, egyebek között néhány jelentősebb város is, például Versec, Becskerek, Becse is felszabadult a törökök alól. A korabeli források szerint a szerb csapatok mellett ezekből a harcokból a helybéli magyar és román ajkú lakosság is kivette részét. A felkelést vezető katonai elit névlajstromában nemcsak szerb, de magyar és román nevek is szerepelnek. Így az is ismeretes, hogy a térségben hadakozó egyik hajdúcsapatot Geszti Ferenc várkapitány, erdélyi udvari főkapitány szervezte meg, másrészt a dél-bánáti részekben harcoló felkelővezérek között ott szerepel a román származású Majzos Péter neve is. Emellett a korabeli források arról is hírt adnak, hogy például a felkelés egyik legnagyobb csatáját, melynek helyszíne Becskerek környéke lehetett, magyar, szerb és román csapatok vívták meg közösen a törökökkel.

1594 júniusában a hadiszerencse elhagyta a bánáti keresztények táborát, néhány vereség után a török erők előtt lassan felmorzsolódott a bánáti felkelők serege, és a térség várai, városai, köztük, Becse, Becskerek és Versec is újra a törökök kezére kerültek. Kiemelendő, hogy a bánáti felkelést és az utána következő hónapokat nagy pusztítások jellemezték, ami miatt Bánátnak a korábbi évszázadokban kiépült településhálózata fokozatosan eltűnt. A pusztásodás folyamatában térségünk falusi települései szép csendben kihaltak, és sokuk emlékét csak a határnevek őrizték meg. Így maradt fenn annak a néhai magyar, középkori lakosságnak az emléke is, amely a XVI. század legvégén bekövetkező súlyos harcok, háborús cselekmények közepette többnyire északabbi vidékekre húzódott, míg helyére a török hatalom a kruševaci szandzsákból származó szerb pásztorokat telepített.

Dr. Németh Ferenc és dr. Milan Micić történészek legújabb közös műve — habár a könyv címéből ez egyértelműen nem világlik ki — a Délvidéken élő szerb és magyar nép közös sorsát, évszázadokon átívelő jószomszédi és szövetséges viszonyait helyezi előtérbe. Ennek kezdetei valójában még a XII. századba vezethetőek vissza, amikor a szerb és a magyar uralkodók közös frontot alkottak Bizánccal, illetve a görög császársággal szemben. A két nép közös katonai szövetsége a következő századokban is fennmaradt, csak az ellenfél változott meg: Bizánc helyét a XV—XVI. században a kis-ázsiai térségből előretörő oszmán állam vette át. 

Jelen mű ezúttal csak szerb nyelven jelent meg, de nagyon reméljük, hogy a közeljövőben a könyv magyar nyelvű változata is kikerül a nyomdából.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..