— Ez a beszélgetés azért jött létre, hogy elkészítsem életem leltárát — mondja kesernyés mosoly kíséretében. — Az életutam elég hepehupás volt kicsi koromtól kezdve, és az is maradt, pedig időközben rengeteget tanultam a szó szoros értelmében, illetve az élettől magától is. De azt nem sikerült megtanulnom, egy-egy helyzetben mi volna a legjobb, legemberibb megoldás mindenki számára. Rossz időben születtem. Befejeződött a II. világháború, de nálunk még minden romokban állt. Apám elveszett a háborúban, az írástudatlan anyám négy gyerekkel maradt, akikkel egy távoli rokon tanyáján, egy régi istállóban húzta meg magát. Hadiárvaként tartott bennünket nyilván a hivatal, és olyan döntés született felső fokon, hogy a sokgyermekes hadiözvegyektől elveszik a kiskorú gyerekeket, és amíg nem javul egy kissé a helyzet, intézetben nevelik őket. Így jutottunk el az öcsém és én egy gyermektáborba. Mindössze ötéves voltam, az öcsém három.

Újvidék közelében, egy régi iskolában helyeztek el bennünket, ahol meleg vízben mosdottunk, padlón ugyan, de tiszta ágyneműben aludtunk, és naponta háromszor kaptunk enni! Katonás rend uralkodott, 6-kor keltünk, rendbe tettük a fekvőhelyünket, tornáztunk az udvaron, mosakodtunk, majd reggelihez ültünk. Az idősebbek később tanultak, velünk, kicsikkel nagyobb gyerekek foglalkoztak, játszottunk, rosszalkodtunk. Ebből a környezetből kerültem egy közeli faluban élő családhoz. Amikor értem jöttek, nagyon sírtam, azt akartam, hogy az öcsémet is vigyük magunkkal, de nem lehetett. A testvéremet csak tizenegy évvel később láttam újra, amikor összehoztak bennünket az anyámmal.

A tanyán, ahova vittek, rajtam kívül még három hasonló korú gyerek volt: két kislány és egy fiú, a gazda gyerekei. Nem tettek nagy különbséget köztem és a gyerekeik között. Talán azért, mert jó természetem volt, szót fogadtam, és mindig azon gondolkodtam, mit hogyan kell csinálnom, hogy ne essen semmi bajom. Sokszor gondoltam a szökésre, de csak azért, hogy az internátusban megtudjam, hol van az öcsém. De sosem mertem elszökni, félve a következményektől. Az új otthonomban fejeztem be az elemi, majd a szakközépiskolát. Amikor katonasorba serdültem, megmondtam a gazdának, akit tatának hívtam, hogy szeretném megtudni, mi történt az öcsémmel. Ekkor kezdték keresni őt és az anyámat is. A testvéremet egy újvidéki család fogadta örökbe, anyám pedig egy boszniai faluba ment férjhez, ahová vitte a nővéremet és a bátyámat is. Amikor megkaptam a katonai behívót, a tata felajánlotta, hogy elvisz anyámhoz. Elintézte, hogy az öcsém is ott legyen. Ekkor találkozott a család először a háború után. Gondolkodtam, csatlakozzak-e anyám új családjához, de nem volt hozzá kedvem, illetve az is közrejátszott, hogy anyám sem ragaszkodott görcsösen hozzám. Hát udvariasan elköszöntünk egymástól, és már csak a temetésén láttam őt, koporsóban.

Kitöltöttem a katonaidőt, hazajöttem, munkába álltam, megnősültem. A feleségem is dolgozott, vettünk egy telket, és felépítettünk egy kis családi házat. Született egy kislányunk, és amikor a babát a kórházban a kezembe adták, megfogadtam neki, hogy ő nem nevelkedik majd apa nélkül. De az ígéretemet sajnos nem tudtam betartani. Ma sem tudom megmagyarázni, milyen ördög bújt belém, de a feleségem mellett állandóan szükségem volt másik kapcsolatra is. Mert folyamatosan azt méricskéltem, jó-e az én házasságom. Valóban nem értem, miért léptem félre, hiszen a feleségemnek semmit sem tudok felróni. Amikor kiderültek a kalandjaim, a párom beadta a válókeresetet, és elváltunk. A lányom kilencéves volt. Eleinte úgy éreztem, a lányomnak kellene közelednie hozzám, de ő ezt nem akarta. Töprengtem, mi a helyes, hiszen a feleségem bizalmát már nem nyerhettem vissza, az anyja nélkül pedig a lányom hallani sem akart rólam. Így jutottam olyan helyzetbe, hogy amikor megkezdődött az ország széthullása, az asszony, aki miatt elváltam, visszament a szüleihez Lendvára. Egyedül maradtam. Próbáltam közeledni a lányomhoz, aki akkor már középiskolás volt, de azt mondta, az anyjával már feltalálták magukat, nincs szükségük rám. És még haragudni sem volt jogom, hiszen mindenért jómagam, a határozatlanságom volt a hibás. Most teljesen egyedül vagyok, van nyugdíjam és barátnőim is, ha kell, de állandó kapcsolatot évek óta nem kötöttem. Ha másra nem is, arra rájöttem, hogy a hűség mindennél fontosabb.