Storcz Botond az előadása elején elmondta, hogy Belgrádban eddig egy alkalommal járt, de Vajdaságban most először.

— Tizenegy-tizenkét éves koromban nem hiszem, hogy bárki azt gondolta volna, hogy egy későbbi olimpiai bajnok ül a kajakban — utalt a fotóra, mely az Újpesti öbölben készült róla. — Szerintem fontos, hogy a gyerekek abban a korban megismerjék és megszeressék a sportágat. Nem feltétlenül az öldöklő harc a fontos, hanem az, hogy a gyerek szeresse, amit csinál, élvezze azt a fajta szabadságot, amelyet a sport nyújt számára. Szerintem minden gyerekben benne van a mozgás iránti vágy. Amikor a gyerekeimért mentem az óvodába, soha nem láttam az udvarban sétáló gyerekeket, valahogy az ovisok jobban szeretnek futva közlekedni. A mozgás iránti vágy mindenkiben benne van. Ebben az életkorban a játék nyújtotta számunkra a motivációt, az apró jutalmak, melyeket kaptunk, amikor elsőként értünk fel az északi vasúti összekötőig. Megérte küzdeni, hiszen a győztes Sportszeletet kapott — elevenítette fel a kezdeteket.

Storcz Botond (jobbról) és dr. Halasi Szabolcs, az MTTK nemzetközi kapcsolatokkal megbízott dékánhelyettese

Első sikereit tizennégy éves korában zsebelte be, amikor az Olimpiai Reménységek Versenyén elért eredményéért egy piros kajakot kapott, melyet egy évig használhatott. Az első, további pályafutását jelentősen meghatározó sikerét 1993-ban, tizennyolc évesen aratta, amikor kajak négyesben ifjúsági világbajnokságot nyert.

— Tizennyolc évesen, főleg a sportban, de gondolom, a tanulmányok terén is, mindenkinek választania kell. A sportolóknál sincs ez másként, hiszen ekkor kell eldönteni, hogy az egyén profi sportolóvá válik, vagy inkább a tanulmányaira helyezi a fő hangsúlyt, és a sportot a továbbiakban kedvtelésből űzi. Bennem is voltak kérdőjelek, hogy húsz-huszonkét éves koromra leszek-e olyan jó, a felnőttek között képes leszek-e olyan jól szerepelni, mint az ifjúsági mezőnyben. Úgy döntöttem, nekifeszülök, és ráteszem az életemet a sportra. Így főállásként folytattam a kajakozást, mellette pedig a testnevelési egyetemre jártam, ahol edzőként végeztem. Nem volt ez annyira tudatos elképzelés, inkább magától értetődőnek számított, hogy a sport mellett megnézem annak a hátterét is. Több tényező szükséges ahhoz, hogy valakiből jó sportoló váljon. Az első a hit, mennyire hisz abban, amit el szeretne érni, majd az alázat, tehát mi mindent képes alárendelni céljai elérésének, valamint az akarat és az akaraterő, azaz mennyire képes végigcsinálni azt, amit célul tűzött ki maga elé. 1994-ben a szegedi Maty-éren nemzetközi versenyt nyertem, húszévesen kijutottam a világbajnokságra, majd úgy tűnt, hogy huszonegy évesen kint leszek az atlantai olimpián, mivel mindkét hazai válogatót megnyertem. De itthon maradtam, mivel ételmérgezést kaptam. Ez mélypont volt számomra, viszont nem kudarcként éltem meg ezt az esetet. Még fiatal voltam ahhoz, hogy ezt kudarcként könyveljem el, és sokkal erősebb volt bennem a bizonyítási vágy, hogy később megmutassam, mire vagyok képes. Hálával gondolok vissza akkori csapattársaimra, akiktől nagyon sok segítséget kaptam, és nem engedték, hogy beletemetkezzek ebbe a kudarcba. Ebből a mélypontból felállva még erősebb lettem, hiszen bennem volt a vágy, hogy az elkövetkező időszakban bebizonyítsam, alkalmas vagyok arra, hogy a felnőttek között is sikeres legyek. Az atlantai olimpia utáni világbajnokságot megnyertem, két olimpiai bajnokot előztem meg. Két olimpiai bajnoki címet nyertem a négyes tagjaként (2000, Sydney és 2004, Athén) ugyanabban a felállásban, tehát legelöl Kammerer Zoltán ült, mögötte én, majd Vereckei Ákos és Horváth Gábor. Vereckei egy nyilatkozatában jellemzést adott rólunk. Vezérevezősünket, Kammerer Zoltánt technikai virtuóznak, engem nagyon hízelgően profinak nevezett, hozzátéve, csak akkor hajtok, amikor igazán téthelyzet van, önmagát motornak minősítette, Horváth pedig a négyes lelke volt, pszichésen ő fogta össze a csapatot. Az olimpiát megelőző években a négyesből többen is nyertünk világbajnokságot, nagy ellenfelei voltunk egymásnak, nem a barátság és a vállon veregetés vitte előre az egységünket, hanem az egyéni ambíciók, a győzni akarás. Előző évben Horváthtal párosban ezüstérmesek lettünk a vb-n, Sydney-ben már Kammererrel nyertem a négyes mellett párosban is olimpiát, ami miatt bőven volt feszültség a négyesben. Csak a versenyeken működtünk csapatként együtt, a magánéletben és az edzések során sem volt ránk jellemző, hogy különösebben segítettük volna egymást. Ez azonban négy év múlva, Athénra megváltozott — mondta Storcz.

Storcz Botond a pályafutását diafilmeken ismertette a hallgatókkal és a diákokkal

A két olimpia közötti időszakban a megváltozott összeállításban versenyzett négyes nem nyert világbajnokságot, így az olimpiai bajnok hajó tagjai újra összeálltak, és eltökélt szándékuk volt, hogy másodszor is olimpiát nyernek.

— A 2003-ban megtartott világbajnokság után az ugyancsak itthon maradt Horváth Gáborral kezdeményeztük, hogy újra üljön össze az aranyérmes négyes. Ebben a többiek is partnernek bizonyultak, és ekkor már vállvetve, egymást segítve kezdtük a felkészülést. Összehasonlítva az előző olimpiára való felkészüléssel, számomra sokkal könnyebb volt a munka, mert azt éreztem, mindenki mindenkiért küzd, és mindannyian egy közös célért harcolunk. Az olimpiát több mint egy hajóhosszal nyertük, ami óriási előnynek számít. Az olimpia után egy évvel, 2005-ben hagytam abba az aktív versenyzést, egyszerűen azért, mert nem éreztem magamban elég motivációt a folytatásra. Két évig sportolgattam, majd 2007 szeptemberében hirtelen elhatároztam, hogy szeretnék kijutni a 2008. évi pekingi olimpiára. Ez sajnos nem jött össze, de ettől függetlenül nagyon élveztem azt a szűk egyéves időszakot, amikor visszakerültem a korábbi közegbe, ugyanazt csináltam, amit megszoktam, és vágytam rá, hogy újra kajakozhassak. Megpróbáltam, de nem sikerült, így egyáltalán nincs bennem hiányérzet. A sportpályafutás végeztével is fontos, hogy célokat tűzzünk ki magunk elé. Amellett, hogy a feleségemmel családi vállalkozást üzemeltettünk, fontos volt számomra, hogy a sportágban maradjak. A sportolóként szerzett tapasztalatokat át kell adni a jövő generációjának, ami nekem szövetségi kapitányként remélem, sikerült. Egy kicsit magától értetődő volt számomra, hogy 2008-ban átvettem a szövetségi kapitányi tisztet, és két olimpiai cikluson át töltöttem be ezt a tisztséget. Nem ez volt az életcélom, 1994-ben nem ezért kezdtem el a testnevelési egyetemet, de az akkori szövetségi kapitány nem folytatta a munkát, nekem pedig sikerült megnyernem a pályázatot. A mai napig a sportban dolgozom, az Ötpróba mozgalomnak vagyok az egyik nagykövete. Igyekszem korosztálytól függetlenül arra buzdítani az embereket, hogy minél rendszeresebben sportoljanak — mondta előadása végén Storcz Botond, aki 2021 novemberétől a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség sprintbizottságának tagja.

Előadása után a háromszoros olimpiai bajnok készségesen válaszolt a hallgatók kérdéseire.

A hallgatók érdeklődve figyelték a háromszoros olimpiai bajnok előadását