A gyermekek társaságában - Bakator János fotója

A torontálvásárhelyi József Attila Művelődési Otthon kistermében vidám, műsoros könyvbemutatót tartottak: Széchenyi Jolán nyugalmazott pedagógus Verscsokor című kötetéből adtak elő ízelítőt az iskola diákjai és a falubeli műkedvelő amatőrök, valamint Kőrösi István színművész.
Osztályfőnököm, Széchenyi Jolán volt az általános iskolában egyike azon tanárainknak, akik szinte minden pillanatban képesek voltak akár a csodákra is. Mert csoda kellett azokban az immár réginek és szépnek nevezett időben is, hogy a mindennapi hajsza, kötelezettség közepette megállíttasson a halandó. És ráadásul, hogy a megállíttatott örömmel nyugtázza: valójában nem vesztett sem pénzt, sem időt. Csak nyert: szeretetet! Mégpedig sokat!
Míg aktív volt, tájmúzeumot harcolt ki a falunak, színes karneválokon hozta össze a település etnikumait, hogy csak a ismertebb mozzanatokat említsük, de nyugdíjaztatása után sem vonult vissza teljesen a közéletből. Kevesebb látványossággal bár, de fáradhatatlanul ügyködik tovább, hogy színesebbé tegye komor mindennapjainkat - Babits Mihály sorait keltve életre. Azokat a sorokat, amelyeket 16 évvel ezelőtt a mi ballagó-tarisznyánkba is belelopott: ,,...és akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.'
Széchenyi Jolán tanárnő pedagógusi pályafutása során telepedett meg Torontálvásárhelyen. Fáradhatatlan munkájával méltán érdemelte ki nemcsak a tágabb közvélemény rangos elismerését (a Kultúra Szikrái Díj, az antalfalvi község Októberi díja), hanem a helybéliek is megkülönböztetett figyelemmel viseltetnek iránta.
- Morzsánként született meg ez a kötet. Álmatlan, a bombák becsapódásától visszhangzó éjszakákon, kertészkedés közben vagy amikor épp rám köszönt valaki az utcán - magyarázta. - Újvidéken születtem, de itt vagyok itthon, mivel a szívem ide húz. Valamikor minden ház előtt gondozott kert volt, virágágyás. A hosszú útról érkező vándort hűs vizű kút, árnyat nyújtó jegenyesor fogadta. Az emberek meg-megálltak egymás dolga felől érdeklődni, s nemcsak az elhunytakat hirdető ablak előtt futottak össze olykor, mint teszik mostanság. Ebben a megváltozott világban is tovább él bennem az a kép, amely jövetelemkor fogadott. És bár egyre gyakrabban ütközöm a közömbösség hatalmas falába, úgy érzem, ezt az aprócska fényt, az emlékek hamisíthatatlan csillámát, nem tarthattam meg önzően magamnak. Erről szólnak a versek...