Szalai Attila karikatúrája

Január 22-e A Magyar Kultúra Napja. 1989 óta ünnepeljük abból az alkalomból, hogy Kölcsey Ferenc Hymnus című verse 1829-ben, az Aurórában nyomtatásban először megjelent. Azóta már sok víz folyt le a Tiszán. Mennyire változott a magyar kultúra megítélése és egyáltalán a kultúráé? Az MNT döntése értelmében mostantól már a délvidéki magyarság jeles napja is január 22-e.
Nap nap után lehet róla hallani, illetve olvasni, hogy az élet minden területét átszövi a politika. Vajon fontosabb közösségépítő erő a kultúránál? A héten erre kerestük a választ.
FEKETE J. József író, esszéíró, kritikus:
Én még azok közé az ,,ősbölények' közé tartozom, akiknek az a meggyőződése, hogy a közösség kialakításában, éltetésében és megtartásában a nyelvnek és a kultúrának van elsődleges szerepe, a politika a már megformálódott közösséget szolgálhatja, előbbre viheti, jobbíthatja vagy ronthatja sorsát, illetve manipulálhatja, amit még véletlenül sem nevezhetünk közösségi érdeket szolgáló igyekezetnek.
Csakhogy én a saját meggyőződésemben is kételkedek: a kultúra ugyanis lassan, de idővel mindenképpen elveszíti közösségi jellegét, néhány ember magánügyévé válik, s megjelenik a még nagyobb probléma, hogy bizonyos civilizációs szokások is eltűnőben vannak. Például a párbeszéd. A gondolatoknak, a gondolatok köré szerveződő szólamoknak az egymásba fűzése. A gondolatok továbbgondolása, az olvasottak fölötti meditáció sem igazán szokás manapság, az olvasó - amennyiben van még olvasásra időt szentelő - leginkább a történetre koncentrál, s nem azokra a csomósodási pontokra tapint rá olvasmányaiban, amelyek a disszonanciáktól terhes világ harmonizálásában segítségére lehetnek; idejét tölti csupán, s végigfut egy kalandon, amelynek valóságos megélésére se ideje, se módja, se alkalma nem lenne. Az ilyen olvasás szurrogátumként értelmezi és értékeli az irodalmat, s úgy csippent belőle, mint náthás ember az aszpirinből.
Az író azonban nem patikus, könyve nem orvosság. Az író nyomot kíván hagyni a jelenről a jövő számára, ugyanakkor azt is elvárja, hogy a jelenben is tudatosuljon: az életnek a hétköznapi gondokon felül kell, hogy legyen célja. Ha nem egyéb, akkor az, amit a kolozsvári Orbán János Dénes imigyen fogalmazott meg: ,,Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltani és egyértelműen elfogadni, mert akkor már nem beszélhetünk szabadságról. Természetesen jó lenne, ha a közösségi kapcsolatok egyes területeiről kivonuló párbeszéd bevonulna a politikába. Abban az esetben a politika részben a közösség-megtartás eszközévé válhatna.
BICSKEI Zoltán, a Magyarkanizsai Művészetek Háza vezetője:
Ahogyan Hamvas mondaná: a kérdés feltevése téves. Banálisan köztudott: a szeretet és a szellem a két közösségformáló erő. Minden más ezeknek, illetve hiányuknak a megtestesülése. Milyen egyszerű: csak a másikhoz kell, kellene fordulni. És mégsem tesszük. Ellenállhatatlanul hull minden a semmibe, a világot a szétforgácsolódás jellemzi. Egy kisebbség esetében ez még föltűnőbb, hiszen minden velünk, testvéreinkkel, szomszédunkkal történik. Mindez csak akkor fordítható meg a délvidéki magyarság esetében, ha lesznek egyének, családok, csoportok, akik a mai közélet és a világ ,,szellemtelen huzatának ellenében, csöndben és önfeláldozóan tevékenykednek. Az anyag, az egyén, az önösség uralja a földi létet, itt a vaskor végén. Ez van soron, noha jelen van az ellenerő és a tisztaság szép példái is megfigyelhetőek. Csak nem kell. A tömeg önként, dalolva hull a semmibe. Most még. Azután pedig késő lesz.
HAJNAL Jenő, a zentai Thurzó Lajos Művelődési Központ igazgatója:
Ha egyetértünk abban, hogy a kultúra egyszerre jelenti mindazt az anyagszerű és fizikai anyagban meg nem testesülő értéket, amely bensőnknek és környezetünknek egyaránt alkotó értelmi, szellemi lényege, és amely az emberi lét azon csodája, mely mindent áthatva, időt és teret könnyedén átlépve összeköt egyéneket és közösséget, akkor nehezen értjük meg napjaink valóságát, amelyben egymásnak feszül kultúra és politika. Így csak bizakodni tudok abban, hogy a politikai mozgástér, a politikai pártok programjai és cselekvő szándékai közötti különbségek idővel egyre kisebbek lesznek, s akkor a kultúra lassan átveheti a politika szerepét, s a kultúra értékei mint normák válhatnának társadalomszervező tényezővé. Kézzel fogható valóságunkban az sem mellékes, hogy a különböző kultúrák találkozása ne szembetalálkozás legyen. Ne a kultúrák közötti harc erősödjön fel, hanem az élmény: a teremtés és a gazdagodás közös tapasztalata és felfedező öröme. Tudjuk, hogy az erő jellemzője a nyugalom, a türelem. A délvidéki és az egyetemes magyar kultúra erejét sokszínűségének végtelen szépségében merem remélni.
SIFLIS Zoltán filmrendező, az MNT művelődési megbízottja:
Villámgyorsan átgondolva az jut eszembe, vajon egymás mellett vagy egymással szembeállítva vizsgáljam-e a két fogalmat.
Platon Lakomájának egy idézete rémlik fel, amely a kettévágott lényekről szól, akik magukban hordozták a férfit és a nőt is: egy testben két lélek.
Szerintem a politika és a kultúra viszonyára is ez az alapigazság érvényes: amint az ember magában hordozza a férfit és a nőt is, úgy a társadalmi élet nem létezhet kultúra és politika nélkül. Igazából az lenne a jó, ha e két princípium mindenkor és minden pillanatban - amit jól tudok, hogy lehetetlen - harmóniában volna egymással. Sajnos mindenapjainkban, közéletünkben igen gyakran azt tapasztaljuk, hogy csak ritkán van e két princípium egyenrangú megosztásban, azaz viszonyban. Talán azért, mert naivság a kultúra és a politika egymást kiegészítő, egymást támogató harmonikus viszonyának elvárása, feltételezése. Lehetséges, hogy illúzió ezt elvárni, de vallom, hogy erre kell törekedni. Azt kell megállapítanunk, hogy társadalmunk, közállapotunk ma kimondottan - de vajon mikor nem volt az a múltban is - politikafüggő. A politika elnyomja, maga alá rendeli a kultúrát. Ez van, de ezt nem szabad elfogadni, ebbe nem szabad beletörődni.
Én eddigi alkotói, közművelődési és politikai munkásságom során igyekeztem, igyekszem harmóniába, egyensúlyba segíteni, hozni a kultúrát és a politikát. Közösségóvás, -gyarapítás és prosperálás sem kultúra, sem politika nélkül nem képzelhető el. Az egymásra utaltság áll fenn, ha tetszik ez nekünk, ha nem. Mindebből számomra az a legfontosabb tanulság, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy habitusa, azaz rátermettsége szerint melyik princípium, a kultúra vagy a politika világába tartozik-e, és a két princípium egymástól ugyan eltérő eszköztárával munkálkodnia kell a lehető legnagyobb harmónia megteremtésén politika és kultúra között.
Meggyőződésem szerint a kultúra, a művészet tartja össze igazából a világot.
Vallom, hogy nem véletlenül vagyunk a Földön, és nem szabad összevissza téblábolni a kulturális és a politikai szféra között. Döntenünk kell, és nem mindegy, hogy ki mit választ.
Ezért azt kívánom tehát, hogy a közélet szereplői - szolgáljanak akár a politika, akár a kultúra kötelékében - minden közéleti helyzetben és kérdésben, azaz annak megoldásában törekedjenek az egyenrangúságra és a NEMES ÖSSZHANGRA.