Kedves olvasóim közül bizonyára csak azok tudják, hogy hol van a Belize nevű kis ország, akik szeretik böngészni a világ térképét. Esetleg azok is, akik évtizedek óta foglalkoznak a világ futballbajnokságaival. Nos, Belize Közép-Amerikában terül el, a Karib-tenger partján, Mexikó és Guatemala között. A futballrajongók számára arról ismeretes, mert ez az ország háborúzott az egyik szomszédjával, miután elvesztette döntő mérkőzését a világbajnokságra való bejutásért.
Az utóbbi időben a mi közvéleményünk számára az is kiderült, hogy ez a kis ország valóságos off-shore-paradicsom.
E tekintetben mi eddig Liechtensteint, Ciprust, a Seychelle-, a Bahama-, a Kajmán- és a Virgin-szigeteket ismertük. Régebben ugyan Hongkongot és Macaut is, de ők visszakerültek Kínához. Előtte kivonult innen a gyanús tőke és ezzel megszűntek érdekesnek lenni azok számára az üzletemberek számára, akik, ha a legkisebb mód van rá, kerülik a legális pénzügyi tranzakciókat. Számunkra, Miloševićnek hála, Ciprus, Liechtenstein, a Seychelle szigetek és részben Svájc maradt ,,érdekes”, mivel úgy tudtuk, hogy vezérünk és munkatársai ezekre a helyekre ,,menekítették ki” a hazai bankokból és egyéb intézményekből kivont pénzeket. Ezek ugyanis arról ismertek, hogy tőlük igen nehéz bármilyen információt kapni a tőkék mozgásáról, pláne gazdáikról -- kivéve, ha az Interpol már nagyon erélyesen lép föl, illetve ,,érdeklődik”.
Most aztán hogyan került a képbe Belize? Erről az országról régebben csak annyit tudtunk, hogy rettenetesen szegény, ehhez képest labdarúgása igen erős: a Pánamerikai Játékokra általában be szokott jutni a csapata és döntőközelben végez, a világbajnokságokról meg éppen hogy csak lemarad. Szóval az off-shore cégek és a különféle, jórészt gyanúsan szerzett tőkék ott teljes nyugalomban érezhetik magukat. Példáként említjük, hogy céget bejegyezni két nap dolga, de ennél hosszabb időre nem is kell -- mivel ez az ,,érdekeltek” számára csak azért szükséges, hogy legyen valamilyen nevük és címük ahhoz, hogy valahol valamit megvegyenek, illetve árlejtésen fellépjenek. Egy-egy vállalat évi működési engedélye -- nagyságától függően -- 100--1000 dollárba kerül, de a vállalatok nem kötelesek az állam számára pénzügyi jelentéseket készíteni, nem fizetnek adót és nem kell tartaniuk attól, hogy valutaügyleteiket ellenőrzik. Hogy kik a vállalatok vagy az ott fekvő pénzek tulajdonosai -- azt az állam véletlenül sem fedi fel.
No, de mi közünk mindehhez? Például az, hogy a hatalmas belgrádi Jugoszlávia Szállót egy Alpe-Adria nevű cég vette meg, s hamar kiderült, hogy ebben benne van egyik jeles ,,tajkun”-unk keze, majd azok, akik folytatták a keresést, még néhány mögöttes cégre akadtak, és a sor végén Belize neve állt. Ennek az országnak a neve akkor is felbukkant a különféle társaságok névsorának a végén, amikor a belgrádi Moszkva és Balkán szállót magánosították. Vagy ami még érdekesebb: Belgrád új vasúti főállomása (a Prokop nevű völgyben már régóta kínlódnak vele) építési jogát pályázaton egy Trigranit Holding ltd. nevű cég nyerte el, s nem kellett sokat kutatni annak felfedéséhez, hogy mögötte hazai újgazdagok állnak. Amikor a többi érdekelt cég után kutattak oknyomozó újságírók, végül ugyancsak Belizében ,,kötöttek ki”. Bennünket a vajdasági Jugoremedija, Luksol, Vetprom, Srbolek és Žitopromet cég sorsa és új tulajdonosa érdekel közelebbről azért is, mert majd mindegyiknél gondok merültek fel. Ezek esetében ismert volt a vásárlók neve, de némi kutakodás után központként újra Belizét fedezték fel.
Ennek az országnak a neve olyankor is felmerül, ha pl. Szerbia és Bosznia ellenőrei, pénzügyőrei és más hatóságai azt kutatják, egy-egy hazai ,,tajkun”-nak hol és milyen nevű társvállalkozói vannak és ezeknek hivatalosan mi a nevük. Egészen hihetetlen nevű cégekre akadunk, angol vagy görög hangzásúakra, amelyek magyarra fordítva egyszerű szavakká válnak. Például van egy Vanity International (milyen jól hangzik!) nevű cég. Az angol vanity magyarul hiúság. Ilyen céggel dolgozik Szerbia leggazdagabb embere, aki ,,együttműködő” vállalatainak fellelésében összefogtak Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság civil és hivatásos nyomozói. Noha közben olyan magas rangú emberek neve is felvetődött, mint Fahrudin Rončević (Alija Izetbegović volt boszniai elnök vagyonának kezelője), Milorad Dodik boszniai szerb kormányfő, reis ul ulema Mustafa Cerić, sőt Radovan Karadžić is, nem lehetett feltárni a hatalmas kapcsolatrendszert, azt azonban igen, hogy a végállomás Belizében keresendő.
Miért írom mindezt? Azért, mert az eddig ismertek alapján meggyőződésem volt, hogy a Szerbiából Milošević alatt kiszívott pénzek felfedésére, netán visszaszerzésére nem kell átkelni az óceánon, elég jól körülnézni Európában és olyan ,,együttműködőre” találni, akinek megszólal a lelkiismerete és elkezd vallani arról, amit tud. Most azonban azt kell látni, hogy a szálakat az ,,érdekeltek” alaposan összekuszálták, a cégek sorának végét és központját olyan messzire vitték, hogy hadseregnyi kitűnő nyomozó és századnyi együttműködő sem elég fél- vagy annál kisebb sikerek eléréséhez sem.