Kosovo egy dolog, az ország fejlődése más dolog
Ha már Koštunica miniszterelnök kedvence, az általam kevésbé tisztelt Ilić nagyberuházási miniszter úr (Vajdaság útjainak és vasútjainak kisajátítója és tönkretevője) rettenetesen izgatottan kijelenti: hogyha nem tér vissza a kormány a mindennapi rendes munkájához, az ország napi vesztesége ötmillió euró, akkor csakugyan nagy lehet a baj. Erre a kijelentésre egy neves közgazdász úgy reagált: ha egy miniszter ennyit mond, akkor a veszteség nagyobb, ezt a veszteséget pedig az ország gazdasági és egyéb politikájának központosítása miatt kell elszenvednünk. Mert a kormány mindennapi működése nélkül megszűnik egy egész sor fontos intézmény tevékenysége. A kormány döntésének hiányában nem lehet kifizetni a megkezdett munkálatok végzőit, azok dolgozóit, nem lehet behozni az országba a megrendelt felszereléseket és nyersanyagokat stb. Ilić úr konkretizálta, hogy például az adai híd építésének folytatásához nem futott be pár száz millió euró, egy meg nem nevezett Száva-híd-építéshez pedig kereken 400 millió. Nagy izgalmában ,,szegény” Ilić úr odáig ment, hogy kijelentette: kénytelen volt a kabátujjuknál fogva megrángatni néhány minisztert, és megkérdezni, miért nem ülnek már asztalhoz rendesen, ahogy kell. Erre az volt a válaszuk, hogy őket a kormány sorsa általában, Kosovóé meg külön is aggasztja, tehát nincs kedvük most ,,amolyan mindennapi dolgok”-kal foglalkozni.
Hát igen! Azzal a politikusok és talán az ország polgárainak nagy része is egyetért, hogy Kosovóért minden (békés) lehetőséget meg kell ragadni, mert egy jó szerb nemzetiségű ember számára nem mindegy, ha elvész az a terület, ahol a középkori szerb állam és pravoszláv egyháza megalakult, ám nem lehet megfeledkezni arról, amiből élünk: a gazdaságról.
Mert lássuk csak, mi történt az elnökválasztás után!
A szerbiai tőzsde indexe szinte ugrásszerűen nőtt. A külföldi befektetők sorozatban nyilatkozták és azt az itteni egyesületük elnöke is megismételte, hogy rendkívül kedvezővé vált a légkör beruházásaik növelésére. A dinár értéke nőtt az euróhoz viszonyítva, megnőtt az érdeklődés az eladásra kínált állami nagyvállalatok iránt, és olybá tűnt, hogy nem okoz majd gondot, hogy a nagy állami szolgáltató cégek privatizálása után sok ember marad majd munka nélkül, mert ha ezzel egyidejűleg egészséges tőke áramlik az országba, az állás nélkül maradt emberek, netán némi átképzés árán, de újra munkához jutnak. S mindez egyetlen év alatt lebonyolítható.
Aztán mi történt? Koštunica kormányfő Dulićra, a parlament elnökére mutogatott, azt követelve tőle, hogy Kosovo védelme érdekében hívja össze az országgyűlést, amaz meg azzal bökött vissza, hogy ezt mindaddig nem teheti meg, amíg a kormány nem készíti el erről a maga programját, határozati javaslatát.
És a következmény? Az, hogy a tőke gyáva, és csak oda megy, ahol biztonságban érzi magát. Márpedig pár nappal az elnökválasztások után ez a tőke igencsak elbizonytalanodott. Kiderült például, hogy külkereskedelmi mérlegünk romlása felgyorsult, és meghaladta a 10 milliárd dollárt. A gazdasági kamara vezetői kénytelenek voltak kijelenteni, hogy a reformok késése és a külföldi beruházások elmaradása növeli a mérleghiányt. Csak Oroszország és Ausztria jelentette ki, hogy a gondokat átmenetinek tekinti, tehát Szerbiában úgy folytatják munkájukat, mintha semmi aggasztó nem történne. Hát a többiek? A legjobb esetben a várakozás álláspontjára helyezkednek, bár aligha kell kételkedni abban, hogy türelmük véges, tehát minden bizonnyal megfordul a fejükben itteni jövedelmük kimentése az országból, amit minden bizonnyal a ,,saját” tőkéseink is megtesznek, bár egyelőre igyekeznek jó hazafinak mutatkozni, noha egyre csöndesebben.
Mi következhet még? Mondjuk, a mondott gondok ellenére sikerül az idén eladni a tervezett nagy közvállalatokat. Persze, nem mindegy, hogy az hamarabb vagy később következik-e be. Mert a késéssel azok mindennap ,,olcsóbakká” válnak, s a kapott pénzen az ország nem lesz képes olyan beruházásokba kezdeni, melyek révén viszonylag hamar nyílnak új munkahelyek. Így a kormány a pénzzel azokat a réseket, hiányokat tölti be, amelyeket az új és egészséges beruházások elmaradása, késése okoz.
A kijózanodó közgazdászok immár attól tartanak, hogy Szerbia Argentína sorsára jut. Ott a hosszan tartó politikai válság eredményeként megálltak a beruházások, a külföldi tőke kimenekült, az argentin tőke pedig nyomába szegült, s olyan pangás állt be a gazdasági életbe, amilyent ez az ország még nem tapasztalt. Persze, mindezt követték az elbocsátások és az egyre gyorsuló infláció.
Van-e normális ember az országban, aki ne emlékezne a múlt század kilencvenes éveinek első felében a rajtunk keresztülszáguldó inflációra, s aki nem félne valami hasonló bekövetkeztétől, ha élpolitikusaink észhez nem térnek, és nem tudatosítják magukban és az országban, hogy más lapra tartozik Kosovo védelme és más lapra az ország gazdasági érdeke. Kosovo minden bizonnyal elveszett, csak a csoda mentheti meg Szerbia számára, viszont a lakosságnak élnie és megélnie kell. Az oroszok (és a kínaiak) vétóikkal és egyéb lehetőségeikkel talán segíthetnek az ország elvett területének visszaállításában, de a gazdasági katasztrófától, az inflációtól nem menthetnek meg bennünket.
Bírálhatjuk Európát Kosovo miatt. Elhihetjük, hogy az ország egy részének leszakítása megalázásként is felfogható. Abban azonban Koštunica kormányfőnek és elvtársainak nincs igazuk, hogy az EU-val kötött gazdasági és más együttműködési szerződések aláírásával ezt a megalázást szentesítjük. Hagyni kell a gazdaságot a politikától függetlenül működni!