,,A magyart is tanulni kell, még született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik.' (Kodály Zoltán)
Majd fél évszázados szöveggondozói múlttal a hátam mögött, engedtessék meg nekem, hogy a Lőrincze Lajos és Kossa János képviselte emberközpontú nyelvművelés jegyében egy-egy véknyamba nyilalló stílusficam, nyelvhelyességi vétség, szótévesztés, félreértelmezés, idegenszerűség... olvastán-hallatán felhördüljek, morgolódjak, zsörtölődjek, füstölögjek, miközben eligazító, segítő szándékkal a megoldáson töröm a fejem.
A töprengésre jó okot szolgáltat az a mostanság lendületbe jövő neoliberális szemléletmód, amely a magyar nyelvhelyesség-köznyelvűség ellen ágálva fennen hirdeti, hogy minden magyarnak joga van úgy beszélni anyanyelvén, ahogy tud. Hát persze! Ez eddig sem volt másként. Soha senkire nem róttak ki botütést vagy pénzbírságot azért, mert nyelvjárásban vagy pallérozatlanul fejezte ki magát.
Mi okon vádolják mégis e nézet képviselői a nyelvművelőket - szerintük ''nyelvcsőszöket” -, hasonlóképpen a nyelvi ügyekben kompetens akadémikusokat azzal, hogy furkósbotjukat marokra fogva diszkriminációval elegy genocídiumot alkalmaznak az általuk kimódolt köznyelv megsértőivel szemben, mégpedig a ''Hej, te bunkócska, te drága” kezdetű nóta ritmusára? Mi készteti őket arra, hogy a fasizmustól elorozott ''szak”szavakat a nyelv védőire, újítóira oktrojálva borzolják a kedélyeket?
Feltűnési viszketegség? L'art pour l'art heccelődés? Ízléstelen ez is, az is, de mindaddig bocsánatos bűnnek számít, amíg nem fordul át sandaságba.
Sajnos okkal-joggal kell eltévelyedéstől tartanunk. Az ''amerikás” magyarokat, szerencsére, ez aligha érinti: ők angollal kevert magyar nyelvet beszélnek valahányan, tehát értik egymást. Az anyaországhoz csupán érzelmi szálakkal kötődnek - ez is igen fontos -, s erkölcsi támogatáson kívül mást nemigen várnak tőle. Velük szemben mi Kárpát-medenceiek, mivel testestül-lelkestül egymásra vagyunk utalva, tragikusabban élünk meg minden olyan kísérletet, amely átgondolatlanságával, hebehurgyaságával éket verhet közénk. Ilyen az a szlogen, amely akárha divatcikket, új trendet reklámozna, címben kiemelve igyekszik bennünket meggyőzni arról, hogy ''Minden szó magyar, amit magyar ember használ”. (Magyar Szó, 2009. október 3-4). Amikor ez a képtelen állítás először szúrt szemet, azt hittem, humorfesztiválra szánta a kiötlője. Mert mit is akar az eszmei szerző elhitetni általa? Talán azt, hogy minél ''makarónibb” a nyelvünk, annál megfelelőbb arra, hogy eltávolítsa a román hangképzésű csángó, székely beszédet a szerbbel ''színezett” dél-magyartól, illetve a dallamos kárpátaljai mondatokat a szlovákos beütésűektől, és így tovább, majd mindezeket az anyaországbeli dialektusoktól... Azt sugallja tehát hantavári Jancsikának, kérjen csak bátran ''patikát” magyarországi cipőboltban, Jóskának pedig, hogy vegye meg a ''burmát zaručnicájának”... Hogyhogy ezt a tökéletlen anyahonbeliek nem értik, holott magyar szájból erednek? Vagy mégse lenne igaz, hogy minden idegen szó, melyet magyar ember ejt ki a száján, rögvest magyarrá válik?
Szerencsére van megoldás: a minden magyar számára érthető köznyelv terjesztése, közkinccsé tétele. Ezen munkálkodnak spontánul a szülők, tudatosan, felelősségteljesen a gyermekintézmények, iskolák pedagógusai, az anyanyelvű felsőoktatás szakemberei, az írott és elektronikus sajtó munkatársai és minden elkötelezett ember, aki hivatásánál fogva közvetítheti az anyanyelvi műveltséget. Ez a munka nagy türelmet, odaadást és szakértelmet követel, de vállalni kell, nehogy bekövetkezzen a nem érti a magyar a magyart állapot. Aki ezzel ellentétes igét hirdet, vagy már ellentétesen cselekszik is, az másnak a malmára hajtja a vizet.
Széchenyi István a 19. században így fogalmazott: ''Nyelvében él a nemzet.” Mi ehhez a 21. század elején hozzáfűzhetjük: Ha elvész a nyelv, elvész az identitás is. Ez azonban nem lehet célja egyetlenegy józan gondolkodású magyarnak sem. Vagy mégis?
Hej, muramista, muramista! - kiáltott fel Karinthy Frigyes, a 20. század első harmadában móriczzsigmondul, pedig hol voltak akkor még a neoliberálisok!?