Díjhalmozók. A Zentai Színtársulat

Az előbbi, a közelmúltban megjelent írásomban (a Hét Nap hasábjain) a műkedvelő színjátszók tevékenységének, munkájának folyamatosságára igyekeztem felhívni a figyelmet. Azt hangsúlyoztam, hogy a színjátszó mozgalom csak akkor tud igazán gyökeret ereszteni, csak akkor tud érdemben beépülni művelődési életünk egészébe, ha a kampányszerű megmozdulások helyett a folyamatosság nem éppen könnyű útját választja.
A folyamatosságnak a gyakorlatban elfogadott, vagy inkább mondjam így: klasszikus formájának hatékonyságát, célszerűségét néhány színjátszó csoport (a nagykikindai, kisoroszi, nagybecskereki és a bácskertesi) több évtizedes munkáján keresztül bátorkodtam érzékeltetni.
Amíg azonban az említett helységekben a mozgalom állandóságát olyan társulatok képviselik, amelyeknek tagjai a különböző nemzedékekhez tartozó színjátszók (idősek, középkorúak, fiatalok egyaránt), addig például Zentán a folyamatosságot továbbvivő társulat egészen másképpen fest. Kizárólag fiatalokból áll! Persze mindjárt felvetődik a kérdés: ha így van, márpedig így van, akkor hogyan lehetséges éveken keresztül állandó jelleggel működtetni egy csak fiatalokból álló társulatot (hiszen a fiatalok sem lesznek mindig fiatalok)?! Ezzel kapcsolatban el kell mondani, hogy a Zentai Színtársulat általában középiskolai tanulókból áll. Természetesen mindjárt felvetődhet az újabb kérdés: mi történik akkor, ha a társulat középiskolás tagja már nem lesz középiskolás, ha ennek folytán egy másik, magasabb fokozatú oktatási intézménybe iratkozik?! Ha egy-egy év végén, középiskolás tanulmányaik befejezése után jó néhányan elhagyják a társulatot, az semmiképpen sem kérdőjelezi, kérdőjelezheti meg a Zentai Színtársulat további, zökkenőmentes működését! A hiányzók helyére ugyanis újabb középiskolások kerülnek, tehetséges fiatal színjátszók, akik, hála az alapos előképzésnek, nagyon hamar beilleszkednek a rangos társulatba. Tulajdonképpen tehát egy állandó körforgásról van szó, körforgásról, amely, a maga módján, megteremti a Zentai Színtársulat működésének állandóságát, folyamatosságát!
Amit mindjárt hangsúlyozni kell: a Zentai Színtársulat az elmúlt csaknem két évtized alatt nem a színjátszás megszokott, hagyományos útját járta, hanem a kísérletezés, a műhelymunka volt az, amely a társulat működését meghatározta. Az ilyen elkötelezettség a lelkesedésen kívül a fiatal, részben kezdő színjátszók szakmai felkészültségét is megkövetelte, ami érthető is volt, hiszen az, amire a Zentai Színtársulat vállalkozott eleve megkívánta a kellő alapozást!
Ebben a kérdésben meghatározó szerepe volt a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központnak, pontosabban annak a segítségnek, amelyet ez a Központ a színjátszóknak nyújtott. Ez az önzetlen segítség azonban nemcsak abban nyilvánult meg, hogy ez a rangos intézmény, a zentai Művelődési Házban lehetőséget teremtett arra, hogy a társulat megkapjon mindent, ami egy-egy produkció előkészületéhez, bemutatásához szükséges volt, hanem módot talált arra is, hogy a fiatal színjátszók munkáját a vajdasági magyar hivatásos színjátszás ismert és megbecsült személyiségei irányítsák (Hernyák György, Kovács Frigyes, Vajda Gábor és még jó néhányan)!
Természetesen a zentai színjátszók és persze mindazok, akik a fiatalok műhelymunkáját támogatták, számoltak azzal, hogy az újat, az újszerű színpadi formákban megfogalmazottakat, többé-kevésbé, fenntartással fogadja majd a közvélemény, jobban mondva színházi világunk. Hajnal Jenő, a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ egykori igazgatója, a Zentai Színtársulat önzetlen támogatója, egy helyenígy ír a társulat produkcióinak fogadtatásáról: ,,A sok-sok táblás ház, a különböző vetélkedők, szemlék és fesztiválok díjai, a kedvező sajtóvisszhang sem volt elegendő ahhoz, hogy színházi életünk ne nézte volna részvétlen közönnyel mindazt, ami Zentán történt, és hogy néhány tekintélye ne nevezte volna nyílt fórumokon is mindezt a lelkesedést szélhámosságnak és közönségidegen kísérletezésnek. Hiába volt tehát nyilvánvaló, hogy a társulat sajátos stílust képvisel, s betölti azt a feladatot, amelyet egyetlen közösség színházművészete sem hanyagolhat el: a kísérletezést, az új művészi, színpadi kifejezőeszközök keresését!'
Hajnal Jenőnek a nem minden keserűség nélkül megfogalmazott mondatai, sajnos, egy olyan magatartást tükröznek, amely, legalábbis a mögöttünk maradt esztendőkben, eleve megkérdőjeleztek minden olyan új utakat kereső, kísérletező kezdeményezést, amely műkedvelő színjátszó társulatok nevéhez fűződik! Az idő, s ezt jóleső érzéssel hangsúlyozom, nem azokat igazolta, akik általában lebecsülő kézlegyintéssel fogadták a fiatal színjátszók újszerű előadásait, hanem azokat, akik mindvégig, a mai napig, hittek és hisznek abban, hogy a Zentai Színtársulat a maga választotta utat emelt fővel járja majd be és továbbra is azt az ars poeticát követi, amelyet csaknem két évtizeddel ezelőtt fogalmazott meg és amely eddigi működését egyértelműen meghatározta!
Általában amikor színházi életünkről, világunkról beszélünk, azt hangoztatjuk, hogy sokarcú színházművészetre, különféle profilú színházakra van szükségünk. Helytálló a megállapítás. Esetleg csak azt kellene még hozzáfűznünk, hogy ez a megállapítás nemcsak a hivatásos, hanem a nem hivatásos színházakra, társulatokra is vonatkozik! Tehát a műkedvelő színjátszásra is. S hogy ez a sokarcúság a színjátszó mozgalomban is jelen van, mi sem bizonyítja jobban, mint a Zentai Színtársulat, az a formai és tartalmi másság, amelyet ez a színház képvisel. S tulajdonképpen ez a tény utal arra, hogy a vajdasági magyar műkedvelő színjátszás sokszínűségével, különbözőségével, napjaikban nemcsak egyszerűen jelen van művelődési életünkben, hanem annak egyik nagyon is jelentős, meghatározó eleme!