— Azt hiszem, napjainkban is sokkal több család szenvedéséről tudna a nyilvánosság, ha belátnánk az ablakokon, ajtókon, melyek mögül sokkal több ártatlan áldozat kérne segítséget, ha merne — mondja határozottan az asszony. — Igaz, én is most vagyok már okosabb, amikor megettem a kenyerem javát és átszenvedtem számos évet. Mert, úgy látszik, a meggyőződésnek és a mersznek is meg kell erősödnie. A legkorábbi emlékeim arról szólnak, hogy anyámmal egy romos tanyán élünk, de az az idő hagyta a legmélyebb nyomot az életemben. Anyám állítása szerint az apám meghalt, mielőtt megszülettem, neki nem voltak rokonai, apa részéről pedig senki sem igyekezett szorosabb kapcsolatot ápolni velünk. Valószínűleg attól féltek, hogy anya esetleg a segítségüket kéri. Iskolába indultam, amikor anyát meglátogatta egy gügyü, aki az akkori tanyavilágban a fiatalok összeboronálásával foglalkozott. Anyát az egyik, valamikor jó hírű, gazdag, ám később elszegényedett család egyik fiának szánták, annak ellenére, hogy csak én voltam a hozomány. Nyélbe is ütötték a házasságot, és anyával beköltöztünk a faluba.

Normális családi házba kerültünk, ennivaló is volt bőven, de mindenkinek megvolt a feladata, mindenki dolgozott a földeken vagy a ház körül. Kivéve a mostohaapámat, mert mozgáskorlátozott volt, és amellett, hogy nem dolgozott semmit, nagyon szerette a bort, és el is fogyasztott belőle naponta legalább egy ötliteres demizsonnal. A családban egyébként annyian voltak, mint az aprószentek. Úgy is öregedtem meg, hogy nem tudtam megjegyezni minden családtag nevét. Anyámat valamennyien cselédnek tekintették, hiszen ő volt a szegény jövevény. A mostohámék sem voltak tehetősek, de élt még bennük a régi gőg, és úgy érezték, mindenki felett állnak.

Néhány évig éltünk a „törzsben”, aztán anyám unszolására különköltöztünk, de az önálló életben nem volt köszönet. Anyám járt napszámba, de abból nem jutott mindenre, főleg nem a mostohám napi boradagjára, ezért a szóbeli csaták után jöttek a pofonok. A nevelőapám gyakran olyan részeg volt, hogy nem tudott állni, ezért anyának oda kellett mennie az ágyához, mely elől mozdulnia sem volt szabad, amíg kapta pofonokat. Valahogy abban az időben kezdődött a bácskai asszonyok „turizmusa” Bécsbe, Triesztbe. Anyám is úgy gondolta, sokkal több pénzt hoz majd a csencselés, mint a napszámba járás, így hát elindult három másik asszonnyal a faluból. Heti rendszerességgel utaztak, lassan kialakult a pesti vevőkör is, és elkezdtünk egy kicsit jobban élni. De abban az időben Magyarországon nagyon szigorúan ellenőrizték a csempészáru értékesítését, gyakoriak voltak a rendőrségi rajtakapások. Egy ilyen akció során anyát is elfogták a pesti vevőjével együtt, és bírósági ügy lett belőle. Anya nyolc hónapig volt Pesten vizsgálati fogságban, majd jogerősen elítélték négy évre, melyet majdnem teljes egészében le is ült. Két hónapot engedtek csak el a példás magaviselete miatt, de Magyarország területéről kitoloncolták, és az útlevélbe beírták, hogy soha nem lépheti át a magyar határt.

Persze akkor én jóval kevesebbet tudtam minderről, csak arra emlékszem, hogy a mostohám azt mondta, anya a lábát sem teheti be soha többé a házba, mert szégyenbe hozta a családját. Így aztán nem ide jött vissza, hanem Romániába ment egy távoli rokonához. Én még két évig a mostohámnál laktam, aztán engem is kirakott, mondván: én sem vagyok különb anyámnál. Tizenkilenc éves voltam, de tizenkilenc napot sem éltem gondtalanul. Tudtam, hogy anya valahol Erdélyben lakik, de nem volt, aki elintézte volna az útlevelemet, és azt sem tudtam, merre induljak. Férjhez mentem az első legényhez, aki el akart venni, és megkezdődött az én asszonysorsom is — éppen úgy, mint anyámé. Azzal a különbséggel, hogy a férjem lopott is, és egy tanya kifosztásakor a rendőrség rajtakapta a bandáját. Neki sikerült meglépnie, és arra kényszerített, hogy ha eljutnak hozzánk a rendőrök, vállaljam magamra a lopást. Így ültem le a másfél éves börtönbüntetést, miközben ő elvált tőlem, és minden közös szerzeményünket magával vitte. Többé nem mentem férjhez, és anyámmal sem sikerült kapcsolatba lépnem. Hatvanéves múltam, és igazából emlékeim sincsenek, hiszen sohasem történt velem semmi, amire érdemes volna emlékezni. Mert főszerep nekem nem jutott, még a saját életemben sem.