Kipróbáltam.

Csaknem harminc évig kizárólag az utcánk egyik, többnyire árnyékos oldalán gyalogoltam. Aztán egyszer, már az utca vége felé, a járdára terpeszkedő építkezés a túlsó „partra” irányított. Különös és szokatlan élmény volt át- és visszanézni.

Talán mondanom sem kell, másnap már jóval az akadály kényszere előtt áttértem a nagyrészt napos oldalra. Furcsa volt, hogy ezúttal nem azok az emberek jöttek velem szembe, mint annak előtte. Hogy megugattak a kutyák. Hogy másképpen lejtett a járda. Meg kellett tanulnom...

Mondjuk, a reggelente kocogó öregurat szinte ugyanolyannak láttam, mint korábban. Mert ő mindig az úton futott. Különösebben az utca egyik oldala sem érdekelte. Csak a mosolyogva megtett kilométerek. A kordában tartott kilogrammok.

A szemetesbokrok erről az oldalról nagyobbnak tűntek. Az ismerősök nem köszöntek át. Városban ez különben sem divat. Falun talán még a mai napig is átköszönnek egymásnak az emberek. Még az olyan széles utcában is, mint amilyen a bajsai SlovenskáSlovačkaSzlovák. Ahol születtem. És eltöltöttem életem első harminc évét. A másik harmincat pedig itt, Szabadkán, a nagy esőben ezer kis tavat fakasztó Zombori út közelében. A Zombori úti fák metszése ezekben a napokban többünket is átterel a túlsó oldalra. Az áttelelt ágak, a csonkok az égig érnek. Előttünk kibontakozik a csonkolás művészete. Segít a fáknak tavaszba borulni. A fejvadász ágakat ártalmatlanítani. Eltörni tőben a veszélyt.

A Strossmayer utcában is ápolták ezt a művészeti ágazatot. Amely feltárt előttem egy talán nem is olyan régi időket és avítt értékeket (?) idéző épületet, rajta hat idillikus mozaikkal...

A téren töredező napórakezdemény.

A hotel bejáratánál egy befejezett Napóra. Ács József alkotása. Márványmozaik.

A börtönhöz közel két egymást átölelő fa. A szerelem rabjai?

A felüljáró lábánál már régen láttam kuporogni a kéregetőt. Vajon onnan elolvashatta, mit üzen a túloldali fal? Nem. Tekintete a korlátba ütközött.

Igen. Ez az a felüljáró, mely alatt már évtizedek óta megbénul az élet, amikor nagy esők idején felgyülemlik a víz. Az utca napos és árnyékos oldaláról is nézve...

Valaki azt javasolta, sétáljak el a felüljáró alatt a másik oldalon. Elsétáltam.

Az élet jó Csak mi nem tudjuk ÉLNI! Rivallt rám a falfirka. (Előtte sosem vettem észre. Nem ezen az oldalon járok.) És ami ritka: magyar nyelven. Egy régi fotó tanulsága szerint talán ez volt az első graffiti ezen a falon. A szerző nem adott receptet. Mindenki állítsa össze a sajátját! Ha nem sikerül, menjen át a túloldalra.