A vízparti boltba egykor rendszeresen betértem, és olykor olyan áru is a kosaramba került, amire nemigen volt szükségem. Aztán a jól ismert körülmények hatására alábbhagytam a vásárlással, s főleg a folyó vízszintjét látalmaztam ott, ám nemcsak az áradásra vagy az apadásra figyelhettem föl, hanem a kukázókra is.
Nem túl régen még leginkább egy hosszú, remeteszakállú öregember kotorászott ott. Mélyre lenyúlt a hulladék közé zsörtölődve, miközben mögötte a nedves szélben lágyan hullámzott a szomorúfűz. Ápolatlan, ám ennek ellenére is sikkesnek mondható volt a pofaszőrzete, amit a kelleténél jobban szemügyre vettem, s ezzel megtévesztettem. Az öreg minden bizonnyal azt hihette, hogy a kukázása miatt bámulom... ám mégsem azzal utasított rendre, hogy mi közöd hozzá!, hanem halkan, mentegetőzve megjegyezte: - Nem én vagyok itt az egyedüli turkáló, ezért hát korán és gyorsan kell cselekednem, nagy a konkurencia, ma is megelőztek, s a remélt mokaszin helyett csak egy feslett papucsot találtam, alább kellett hát adnom, de azért addig bizakodhatok, amíg az emeletes házakban lakó polgárok a még használható portékákat is kidobják. Hosszú listát lehetne összeállítani ezekről a kíváncsiságot is cukkoló holmikról, de persze engem nem a kíváncsiság, hanem a kényszerűség hajtott ide.
Nem a szemétláda, nem a turkálása, hanem a szakálla állított meg, mondta mentegetőzve. Hát az, mi tagadás, túlnőtte a tűréshatárt, de nem divatból cifra kivagyiságomra, hanem elesettségemben a bosszúságomra, mert hát borbély voltam, rengeteg szakállat leborotváltam hosszú pályafutásom alatt, de végül föl kellett hagyni vele, mert cserbenhagyott a kezem, mind kihívóban reszket... Pedig milyen megbízható volt egykor. Talán még a hályogkováccsal is fölvehettem volna a versenyt, amit a kuncsaftjaim fölöttébb méltányoltak. Az egykori tiszttartónak, az adóbehajtónak, a plébános úrnak és a rend őrének, parancsnokának is húzogattam a tokáján a borotvát. Kényelmesen éltem, amihez a borravaló is hozzájárult, de hát mindebből kikoptam már, most már magam se bírom megborotválni, másik borbélyhoz meg röstellek elmenni, meg hát pénzem sincsen, üres zsebbel meg nem állíthatok be a kölnivizes műhelybe, mert szakmabeliként illik tudnom a rendet - jegyezte meg hátat fordítva a víz parti önkiszolgáló kukájának, miközben remeteszakállát és a kezében levő műanyag zacskót meg-meglengette a vizet árasztó tavaszi szél.
Hát igen, az öreg borbélynak a szakálla, a kivénhedt cipésznek a cipője, a munkásnak a munkahelye, a kisebbségnek a léte... (került kutyaszorítóba), de talán a további szövegelés helyett, ha van mivel, inkább töltsük meg a kukát.