Az apróhirdetések között az eladó hangszerek rovatában váratlanul felbukkant a harmonikaajtó.
Kerget a vágy, hogy vegyek!
Még nem vagyok olyan öreg, hogy ne tudnék megtanulni játszani rajta.
Igaz, a szakirodalom ijesztően gyér, a konzervatóriumban pedig, tudtommal, nem működik megfelelő tanszék.
Saját képzelőerőmre támaszkodom hát, és az ajtófélfára.
Szerzett tapasztalataimat később összefoglalhatnám HARMONIKA(AJTÓ)ISKOLÁBAN kezdők és abbahagyók számára.
Lehet, hogy felhőkben járok...
Ki tudja, van-e hozzá egyáltalán tehetségem? Hátha a furulya az igazi hangszerem.
Tán négy-öt ajtót is elszaggatok, mire odáig fejlődöm, hogy az Életjelen előadhatom Handel Largóját.
De már szinte látom magam, amint Párizsban szmokingban, fehér csokornyakkendővel a Cortot Terem dobogójára bejövök az ajtón az ajtóval, és mélyen meghajolok.
Dübörgő taps. A karzatról mesemód szép masamódok és didinettek dobálják felém csókjukat.
Miután átszellemült arccal beletúrok csapzott fürtimbe, halálos csendben nekiesek az ajtónak.
Másnap, a Le Monde zenerovatában ez lenne olvasható: ,,A Művész, Laclav Nyikucsuk (ez a becsületes álnevem) valósággal együtt lélegzik az ajtóval... Már-már az az érzésünk támad, hogy benne reinkarnálódik a csodálatos Ajtósi Dürer, aki ím az ecsetet váltotta fel a harmonikával...”
Majd francia kritikus lévén maliciózusan ezt jegyezné meg: ,,Ne váltsunk jegyet az első sorba, mert huzat van.”
Persze, ahhoz, hogy (ajtó)szárnyra kapjon a világhír, nagy-nagy kitartás kell, és sok-sok szerencse.
Az is lehet, hogy ugrik a virtuóz státus. Azt fogom tenni, amit megannyi zseniális művész, aki feladta a küzdelmet, és beült valamelyik jobb-rosszabb zenekarba első, második, ötödik, huszadik hegedűsnek.
Mindenesetre, ha Sir George Solti üzenne - rohannék a Filmharmóniájába.
Ajtóstul!