home 2024. április 30., Katalin napja
Online előfizetés
Akit a lelkiismerete marcangol
Perisity Irma
2023.08.18.
LXXVIII. évf. 32. szám
Akit a lelkiismerete marcangol

A bensőséges emberi viszonyokat valamikor sokkal könnyebb, egyszerűbb volt megtartani a családon belül. A társadalom fejlődése számtalan esetben felülírja az élet örök szabályait, és mi, halandó emberek ezt nem tudjuk minden esetben megérteni. Ez a rendkívül bonyolult gondolat egy fiatalasszony elmélkedése. Talán útmutató, okító is lehet.

— Az idők folyamán akaratunkon kívül sok minden változik anélkül, hogy azt mi kérnénk — mondja nagyon komolyan a fiatalasszony. — Mi sajnos nem tudunk olyan gyorsan váltani, talán ezért történik, hogy egyre több a konfliktus, egyre nehezebb elsimítani a dolgokat, sokszor még családon belül is. Vannak ugyanis szokások, íratlan szabályok, melyeket őseinktől tanultunk, ők pedig az ő őseiktől, és ezért minden nemzedék kötelező érvényűnek könyveli el őket. A baj csak az, hogy ha nem tudunk igazodni a korhoz, a változásokhoz, akkor kilógunk a sorból, és magunk viseljük a következményeket. Az egyik ilyen gond — és emiatt ülök itt magával szemben —, hogy sehogyan sem tudom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Engem a szüleim úgy tanítottak, hogy a szülő felneveli a gyerekét, viszonzásként a gyerek zokszó nélkül ápolja és gondozza a szülőt. Mert ez a világ rendje. Persze, a mai világ már egyre inkább úgy működik, hogy ha a család nem tudja kellően ellátni az idős, beteg, tehetetlen szülőt, akkor az egyre szaporodó idősotthonok egyikéhez fordul. Valamennyien ismerjük a gondot, ha nem is magunk vagyunk érintettek, a környezetünkben, ismerőseink, rokonaink között biztosan akad legalább egy példa. Az öregek nagy többsége azért viszolyog az idősek otthonától, mert valamikor régen az elhagyott, utód nélküli, főleg szegény időseket helyezték ilyen gondozás alá, azért is maradt meg a régen ráragasztott elnevezés: szegényház.

Ketten vagyunk testvérek, a bátyám két évvel idősebb. A szüleink egész életükben gyári munkások voltak. Az apám elég fiatalon halt meg, még ötvenéves sem volt. Anyám egyedül maradt velünk, középiskolások voltunk. Nem tudom, miért, de apa halála után anyám teljesen a bátyám felé fordult. Szinte úgy viselkedett, mintha nem is léteztem volna. Én dolgoztam, a bátyám pedig bandában muzsikált. De a lakodalmak, egyéb ünnepségek nemcsak pénzt hoztak neki, hanem az italra is rászokott. Az ilyenféle muzsikálás után nem jártak munkaévek, így a batyus anélkül öregedett, hogy egyetlenegy is lett volna neki. Megnősült, van egy lánya, de a felesége nem sokáig tűrte az ivászatot, ezért elváltak. Ketten maradtak: anya és fia, én ugyanis húszéves koromban férjhez mentem, és jó távol tőlük volt az új otthonom. Időnként hallottam, hogy a bátyám rosszul bánik anyával, de nem akartam beleavatkozni, mert bármikor hívtam anyut, mindig azt mondta: szegény bátyád, nincs egy dinár jövedelme sem.

Egy napon a rendőrségre hívtak, és az anyámról kérdezgettek. Azt hittem, meghalt, de még élt, viszont összeverve vitték be a szomszédok kórházba. Hazamentem, kegyetlenül összevesztem a bátyámmal, és egy kínos beszélgetés után beleegyezett abba, hogy anya már hozzám jöjjön haza, otthagyva a házát. Őszintén mondom, nagyon örültem a dolgok alakulásának. De anyám nem tudott belenyugodni, hogy a fia egyedül van. Mindenért engem okolt. A végén már apám haláláért is engem tett felelőssé, és amikor csak alkalma adódott, közölte velem, hogy utál, és azt is tudja, hogy csak a házáért hoztam magammal. Higgye el, külön szobája volt, ha délután aludt, mi még a tévét sem kapcsoltuk fel, nehogy a zaj felébressze. Egy délután, amikor egyedül volt otthon, fogta a kézitáskáját, és visszament a házába. Még üzenetet sem hagyott. Egy ideig csend volt náluk, de egyre gyakrabban értesítettek a szomszédok, hogy a testvérem megint veri anyát. Egy vasárnap délután kocsiba ültünk a férjemmel, hazamentünk, és akkor anya azt mondta, nem bánja, velünk jön. Összecsomagoltam neki néhány holmit, és elindultunk. A bátyám ekkor a következőt mondta: várj, add ide a bukszáját, kiveszek belőle pénzt kenyérre meg tejre. Én azonban nem adtam oda, mondván: most majd legalább feléred ésszel, hogy neked kell gondoskodnod magadról. Anyám ekkor aránylag nyugodt volt. De két hét múlva a bátyám felakasztotta magát. Ez anyát teljesen összetörte. Nem vádolt, de azt mondta, többé nem akar látni. Másnap maga kérte, hogy vigyük egy gerontológiai intézetbe. Bevittük. És két hét múlva egy éjszaka egyszerűen örökre elaludt. Én mindenkinek a legjobbat akartam, és nem tudom, miért sült el minden fordítva. Mindent megtettem, amiről úgy éreztem, hogy a kötelességem. Hogy jól tettem-e? Nem tudom, de anyám halála óta marcangol a lelkiismeret-furdalás. Talán velem nincs minden rendben?

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..