— Óbecsén születtem még valamikor régen, 1958-ban, ott nevelkedtem, és az általános iskolát is ott végeztem el. Utána jelentkeztem az akkori püspök atyánál itt Szabadkán, hogy szeretnék pap lenni, és beiratkoznék a Paulinumba. Nagy szeretettel fogadott, emlékszem, éppen abban a szobában, ahol most én is élek. Amikor befejeztem a középiskolát, a klasszikus gimnáziumot, be kellett vonulnom a hadseregbe, Boszniába küldtek, ez 1977—78-ban volt. Amikor a katonai szolgálat letelt, akkor kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat Zágrábban, a Katolikus Teológiai Fakultáson. Mind a középiskolában, mind az egyetemen nagyszerű tanárokkal, előadókkal találkozhattam, akik sokat segítettek a lelki formálódásomban, valamint az emberi tudás elsajátításának minden ágában. A mai napig is hálás vagyok nekik, hogy átadták nekem a tudásukat, valamint támogattak a lelki életben való elmélyülésben, felkészítettek a papi hivatásra.

A Szabadkai Egyházmegye Sajtóirodájának felvételei

* Említette, már az általános iskolai tanulmányai végeztével tudta, hogy pap akar lenni. Volt egy határozott hívás az életében e pálya felé?

— Egészen kicsi koromban még nem volt, habár vallásos családból származom. Katolikus szüleim voltak, és úgy is neveltek föl. Együtt jártunk a templomba, hittanra is jártam, szerettem is a hittant. Sőt, volt egy olyan időszak is, másodikos-harmadikos lehettem, amikor néhány hónapig ministráltam is. Ez aztán elmaradt, de templomba ezután is jártam, voltam elsőáldozó, és továbbra is nagyon szerettem a hittant. Szerettem egyébként más tantárgyakat is, a természettudományok voltak számomra vonzóak, például a matematika, a fizika, a kémia, ezekből versenyre is mentem abban az időben. De a meghívás, melyet említett, később jött, nyolcadikos lehettem akkor. Habár hetedikes koromban lehetőséget kaptam, hogy felolvassak a szentmiséken, és rájöttem, hogy én jól érzem magam a szentélyben, az Úr oltára körül, és egyre jobban éreztem, hogy az Úrnak kell szolgálni, és a népnek hirdetni az Örömhírt, Jézus tanítását. Nem mondanám, hogy hirtelen jött, de egyszer csak elkezdtem érezni erre ösztönzést és meghívást.

* Egy tizenhárom-tizennégy éves gyermek már érezheti magában a meghívást, ez azonban még nem feltétlenül garantálja, hogy a felnőtté válásig vezető úton nem írja felül ezt a hívást, a belső késztetést a világi élet által nyújtott vonzó vagy annak vélt érzések miatt. Ön mégis kitartott. Hogyan fogadta ezt a környezete? Gondolom, ahogyan ma, akkoriban sem volt éppen megszokott jelenség, hogy egy hetedikes-nyolcadikos fiú határozottan kijelenti: pap lesz.

— Voltak nagyon sokan, akik nem értették, még maguk a szüleim is meglepődtek. Ahogyan említettem is már, ők maguk is vallásosak voltak, de azt azért nem gondolták volna, hogy bennem ez ennyire mély, hogy ily módon akarom majd megélni a hitemet a jövőben. Nemcsak mint egyszerű keresztény, hanem mint pap is. Meglepte ez őket is, a húgomat is, a rokonságot is. Voltak, akik megpróbáltak lebeszélni, hogy ne menjek papnak, tanuljak inkább valami mást. Semmiképp sem mondható, hogy könnyedén elfogadta volna a környezetem, és ahogyan ön is említette, ma ezt még nehezebben dolgozzák fel az emberek, de akkoriban sem volt egyszerű megértetni velük a döntésemet.

* Kitartott a döntése mellett. Ennyi év papi szolgálat után lehet olyat kérdezni, hogy melyek a legkedvesebb emlékei? Hová, mely településhez fűzik a legszebb emlékek?

— Amikor felszenteltek pappá, néhány hónapig kisegítő lelkész voltam Óbecse környékén: Óbecse, Mohol… Ez addig volt így, amíg nem kaptam írásos kinevezést az akkori püspöktől. Június 29-én, Szent Péter és Pál ünnepén szenteltek pappá, november elején kaptam meg a kinevezésemet, Zomborban lettem segédlelkész, ott másfél évet töltöttem. Utána megüresedett a bajsai plébánia, és 1986 májusában kezdtem meg ott a szolgálatomat plébániai adminisztrátorként azzal, hogy be kellett még segítenem Topolyán is, és már akkor találkoztam a topolyaiakkal. Ott, Bajsán valamivel több mint két évet töltöttem, és 1988-ban váratlanul ért az áthelyezésem Gombosra, ahol már hat évet töltöttem 1994-ig. Nagyon jól éreztem magam Gomboson, nagyszerű embereket ismerhettem meg ott is, de közben a szüleim magukra maradtak, a húgom elköltözött Magyarországra, ezért amikor szóba került az áthelyezésem, kértem a püspök atyát, hogy ha lehet, egy Óbecséhez közelebbi településre küldjön. Gombosról mégiscsak 90 kilométer volt Óbecséig, Zentáról meg csak 40, ezért amikor ott megüresedett a plébánia, akkor oda kérettem magam. Négy évet töltöttem el ott, majd onnan kerültem Topolyára, ahol aztán majdnem huszonhárom évig szolgáltam. Most, hogy kérdezte, hol volt jó nekem, azt kell mondanom, hogy mindenhol voltak szép élményeim, jó emberekkel találkoztam, és természetesen nehéz helyzetek is voltak, különösen a háborús időszakban, amikor Gomboson teljesítettem szolgálatot, és minden olyan bizonytalan volt, nem tudtuk, mi lesz, hogy lesz… De hát ilyenek az idők: mindig vannak jó emberek, barátok, akik értékelik a munkát, és vannak, akik másként tekintenek arra, amit csinálok, de éppen azért, hogy az ember ne bízza el magát, fontos, hogy legyenek olyan emberek is, akik „ferde szemmel” tekintenek arra, amit csinálok. Így tudok önvizsgálatot tartani, áttekinteni, hogy mit kellene, illetve kellene-e változtatnom, áttekinteni a szolgálatomat.

* Mire olvasóink kezükbe veszik ezt a lapszámot, csak néhány nap választ el bennünket a karácsonytól. Önnek ez lesz az első karácsonya püspökként. Hogyan készül az ünnepre? Más lesz-e, mint eddig?

— Valamiben biztosan más lesz, habár tavaly is kellett üzenetet készítenem az egyházmegyénk hívei és minden jóakaratú ember számára. Meg kell tartani az éjféli misét valamelyik plébánián, a székesegyházban karácsony napján lesz az ünnepi szentmise. Ez most valóban először lesz így számomra itt, a székesegyházban. Ilyenkor az ember mindig feleleveníti önmagában, hogy Isten valóban közénk jött, és velünk van. Püspökként ezt is kívánom, mert azért nem olyan könnyű ez a szolgálat, hogy segítsen nekem, hogy valóban jót tegyek az embereknek, hogy örömet, békét, reményt öntsek a szívükbe, a lelkükbe. Egy kicsit nagyobb felelősséget érzek most, a karácsonyi ünnep előtt, hogy valóban adjak valami szépet, jót az embereknek, hogy valóban velük legyek ezekben a napokban is, hogy át tudjak nekik adni egy szép üzenetet, vagy ha kell, vigasztaló szót.

* Gondolom, ez a terv a jövőre is, már ami a püspöki szolgálatot illeti.

— Igen, igen, ezen szeretnék dolgozni.