Ki másra lenne vonatkoztatható e címbe foglalt megállapítás, mint Kosztolányi Dezsőre, a Bácska szülöttére, akinek munkásságát a megemlékezések áradatában értékelői több nézőpontból is láttatják. A megközelítés sokféleségére színes, olykor ellentmondásosnak tetsző egyénisége ugyanúgy módot ad, mint művészi sokoldalúsága, amelybe a költői és prózai műfajok állandó váltakoztatásán kívül széles skálájú irodalmi műveltsége és nyelvtudása is beleértődik, az a fáradhatatlan igyekezet, hogy a világlíra tájain barangolva egyéniségének szűrőjén áthullámoztassa és anyanyelvén felderítse és értelmezze a költői indulat rezdüléseit.
A műfordító Kosztolányi az idegen nyelven megfestett színek, hangulatok közvetítőjeként sajátos ''Kosztolányi-versek”-et alkotott, tanúsítván, hogy a műgond, a formaismeret, a dallamérzékenység, a nyelvi játékosságra, rímbeli keresettségre való hajlam, a műben rejlő titok feltárásának és kifejezhetőségének izgalma állandóan munkált benne.
A nyelv csodálata, a szavak mágikus erejébe vetett hite egész életén végigvonul, és az a törekvés, hogy az elvont nyelvi anyaggal megragadja a kiismerhetetlen lélek eleven életét, szüntelen nyugtalanítja. ''Hipnotikus hatása van a szónak”, írja egy helyütt. ''Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja azt, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda”, önti szavakba az egész lényét lenyűgöző felismerést másutt.
A nyelvnek az a tulajdonsága, hogy érzéki valósággá lényegíti a megfoghatatlant, ugyanolyan meghatározó élmény Kosztolányi számára, mint gyermekkorának Szabadkája, amely ódon bútorok, ''négy fal között” titokzatos neszekké oldja az idő percenéseit, és a készülődő egyéniség ''bús férfi”-vá érlelődésének magányában panaszra késztet ''egy szegény kisgyermek”-et.
A melankólia (Lankadt lelkedre csüggedés alél, / és búcsúzkodón félálomba hallod, / hogy zengenek a messze-messze halmok) és az életöröm (Most mint a léggömb, szállani szeretnék. / Mily csiklandó és édes és ravasz / a zöldbe bújni s enni a cseresznyét), a színek mozgalmassága (A kormos égből lágy fehérség / szitálja le ezüst porát. / Dideregve járok ablakodnál / a hófehér nagy úton át.) és a fényeket elnyelő sötét (Várni még, élni még / lehet-e? / Fönn az ég, lenn a föld / fekete), a részletek ragyogása (Érett belét mutatja, lásd, a dinnye, / fehér fogától villog vörös ínye) és a végtelen holdudvara (A csillagok mi messzi lengenek, / mi messzi zúgnak a fény-tengerek!), a kifejezésbeli és a hangulati árnyaltság széles dallamíven szólal meg Kosztolányi költészetében. Természetes hát, hogy nemcsak az ösztöneiben élő tehetség vezette Kosztolányi tollát, bármit írt is, hanem az a nyelvtudományi jártasság, a nyelv természetét fürkésző avatottság, amelynek birtokában megfogalmazta nyelvművelő cikkeit, nyelvvédő működésének szenvedélyes érzelmi-gondolati töltésű kisugárzásaként.
Csupán ''műkedvelő és szerény nyelvész”-nek vallja magát, holott nyelvi tudatosság az, amely visszafogja verseinek kezdeti szertelen szárnyalását és átragyog az érett férfikor bánatát zengő sorokon, akárcsak prózájának a keresettséget levetkező, mind tárgyilagosabb, a mondandót szolgáló stílusán. Az egyszerűség, a világosság cél is, eszköz is ''a nyelv rendszerében” gondolkodó költő számára. ''Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani”, fogalmazta meg írói módszernek és hitvallásnak egyként felfogható alaptételét.
Kosztolányi nem tűri a nyelvi cifrálkodást, lazaságot, még kevésbé a merev sémákat, és mint lelkes purista, eréllyel hadakozik az idegen szavak elburjánzása ellen. A nyelv tisztaságáért való harcában olykor túlzásokra ragadtatja magát, de ezeken is átizzik a szándék nemessége, annak tudatosítása - mint egy értékelője írta róla -, ''hogy az anyanyelv az önkifejezés lehetőségén kívül egy egész nép lelkének: észjárásának, történetének, kultúrájának foglalata is”. Ez a szándék állítja kora nyelvművelő mozgalmának élére. Nyelvteremtő erejét és költői leleményét ötvözi egybe az idegen szavak magyar megfelelőinek felkutatásakor, hosszan ízlelgeti a lehetséges változatokat, kedvvel időz el a kifejezések fogalmi értékénél, hangulatánál, hangalakjánál, egy percre sem feledve, hogy az állandóan változó, újuló nyelv kiveti magából a szervetlent, a csináltat, amely nem igazodik közegéhez, nem tölti be jelentéshordozó szerepét. ''Minden folyik, hullámzik és megújhodik”, írja. ''A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez, melyet megrögzíteni lehetetlenség, hisz múlt és jövő között örökös mozgásban halad előre, s stabilitása legföllebb ahhoz a repülő nyílvesszőéhez mérhető, melyet a fényképész rögzít meg egy ügyes pillanati felvételen.”
A téma sokrétűségéhez és jelentőségéhez mérten vázlatosnak is alig mondható fejtegetésünket hadd zárjuk a nyelvművelő Kosztolányinak máig ható megszívlelendő szavaival: ''A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen »rendbe hozni«, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon, és csöndben, rejtetten munkálkodjék.”