Jóleső érzéssel olvastam az utóbbi hetekben a Hét Nap hasábjain azokat az írásokat, amelyek nyelvünkről szóltak, és amelyekben az anyanyelvünk iránti őszinte aggódás, féltés fogalmazódott meg. Tehát vannak (még ha kevesen is), akik felemelik szavukat nyelvünk romlása miatt! A múltban, sajnos, hiányoztak az ilyen jellegű cikkek. Nemzettársaim úgy gondolták, hogy hiába mutatnak rá a nyelvünk romlását előidéző okokra, senki sem veszi őket komolyan, egyszerűen senkit sem érdekel.
Az ilyen előítéletek ellenére a Hét Napban nemrég megjelent írások a nyelvünk iránti viszonyulás egy új távlatát sejtetik. Magam is veszem a bátorságot, és azt a nyelvi vétséget említem meg, amelynek sajnos nagyon sok ,,követője” van, és ez nem más, mint a hangsúly! Valóban nehezen tudom megérteni, hogy a hangsúlyt nem tisztelők nem veszik észre, hogy milyen komolyan vétenek nyelvünk hangzásának szépsége, épsége, ejtésének tisztasága ellen. Pedig mindannyian tudjuk, akiknek ez a csodálatos nyelv az anyanyelvük, hogy: ,,a hangsúly együtt jár mindig a hanglejtéssel, zeneiséggel, dallammal, a nyelvtől és kiejtésektől elválaszthatatlan zengzetességgel”.
Természetesen tudom, hogy a hangsúly ellen vétők nemcsak itt a mi kis közösségünkben nyomorítják nyelvünket. Általános problémáról van szó, amely az egész magyar nyelvterületet érinti. S nemcsak a jelenre, hanem a múltra is vonatkozik. Egy példával igyekszem igazolni állításomat. Több mint 80 évvel ezelőtt (1928-ban) megjelent Kosztolányi Dezső híres, a színésztársadalomhoz intézett nyílt levele, amelyben arra kéri a színészeket, hogy sorakozzanak fel a nyelv védelmében, mert azt nagy veszedelem fenyegeti. A terjedelmes levélből csak néhány igen meghatározó sort idézek: ,,Veszedelem az, mikor magát a nyelv szellemét hamisítják meg, a nyelv titkos muzsikáját, a hangsúlyt! Minden nyelv csak ezáltal él. Ebben ősi évezredekre emlékező lélek dalol. Ha a dallam megváltozik, a nyelv megbetegszik. Nálunk ez történt meg!... Künn az utcán és a családokban járvány dúl, hangsúly-járvány!”
Valószínűleg lesznek, akik úgy gondolják, hogy én is, mint előttem sokan mások, csak nyelvünk romlásának egyik tünetét említem (ezúttal a hangsúly száműzetését a beszédből), de a tünet előidézőiről már nem szólok. Pedig, ugye, ennek az igen súlyos nyelvi ,,betegség”-nek az orvoslása az ő kezükben van. Aztán azt is jó lenne már hallani, hogy miképpen lehetne a nyelvünk romlását előidézőket meggyőzni róla, hogy anyanyelvünk ellen vétenek, azt szennyezik be.
Mindenesetre jogosak lennének az ilyetén való visszajelzések, elvárások! Be kell azonban vallanom, hogy a megoldásra, nyelvi ,,betegségünk” (természetesen a hangsúlyra gondolok) eredményes, hatékony orvoslásának kérdésére megnyugtató, érdemi választ nem tudok adni. Ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy feltételezésekbe bocsátkozzam, már ami az említett kérdést, elvárást illeti.
Péchy Blanka: Beszélni nehéz című könyvében az egyik levélíró, aki nyelvi ügyekben fordult a szerzőhöz (az idegen szavak elterjedésével kapcsolatban) többek között ezt írja, javasolja: ,,Nyelvünk rendkívül gazdag szavakban. A legnagyobb finomságok kifejezésére is alkalmas. Mi mégis idegen szavakat szajkózunk: volumen, konfliktus, koordináció, kooperáció és így tovább. Véleményem szerint a szóban forgó bajon úgy lehetne segíteni, ha a sajtó nap nap után ostorozná, pellengérre állítaná a nyelv és a beszéd tisztasága ellen vétőket!”
Eszményi megoldásnak éppen nem mondható a javaslat. Hatékonysága is megkérdőjelezhető. Túl érzékenyek ugyanis az emberek, különösen akkor, ha esetleg nyelvi kultúrájukról van szó. Azt bírálni, kétségbe vonni, bizony nem lenne hálás dolog, főleg a sajtó útján.
Talán célszerűbb lenne, gondolom én, ha nyelvészeink - akik rendszeresen jelen vannak az írott sajtóban és az elektronikus médiákban, és akik általában egy-egy fogalmat elemezgetnek, azt járják körül, azt magyarázzák, természetesen nyelvi vonatkozásban - mondjuk az eddigi gyakorlat helyett beszédkultúránkkal foglalkoznának, a köznyelv romlásáról, annak orvoslásáról szólnának, írnának. Itt van a hangsúly! Milyen hasznos lenne, ha például a pesties hangsúlyozás, az éneklő hangon való beszélés, nyelvünket fertőző, és sajnos terjedő betegségéről, mindenekelőtt azonban annak ,,gyógyításáról” hallanánk nyelvészeink véleményét.
Lehet, hogy esetleg komolytalannak tűnik, de engedtessék meg nekem, hogy így nyilvánosan kérjem meg nyelvészeinket, hogy a legegyszerűbb, az igazán könnyen kiküszöbölhető hangsúlyhibákkal is foglalkozzanak. Ezúttal a nevek hangsúlyozásával. Valamikor (nagyon régen) úgy tanultam, hogy a vezetéknév a hangsúlyos és nem a keresztnév. Ezzel szemben, például a rádióban a Muzsikaszó, jókívánság című népszerű műsorban a bemondó, műsorvezető szinte már tudatosan a keresztnevet hangsúlyozza (így van ez persze a televízió ilyen jellegű műsoraiban is). Ha tévedek, tessék csak nyugodtan közölni velem, de ha nem, akkor a figyelmeztetésnek nem volna szabad elmaradnia, már ami az említett hangsúly helyességét vagy helytelenségét illeti.
Mindenesetre nyelvészeinknek zászlóvivőknek kell lenniük akkor, amikor nyelvünk védelméről van szó. Az ilyetén való magatartásuk jelentős segítséget jelentene lelkes, elkötelezett nyelvművelőinknek, mélységes tiszteletet érdemlő pedagógustársadalmunknak és mindazoknak, akik ilyen vagy olyan módon felsorakoznak vagy felsorakoztak nyelvünk védelmében!