Sikerült megismernem Vajdaságot

Lapot szerkeszteni, jó újságot készíteni a nagy jártasságú, nagy tudású embereknek se könnyű, hát még nekem, aki alig egy éve lettem tollforgató a Magyar Szóban.

Főszerkesztői kinevezésem váratlanul ért, senki se kérte a beleegyezésemet, s tudtam, hogy sok munkával és nagy felelősséggel jár. Másrészt elismerés volt számomra, hogy eddigi törekvésem ilyen magas szinten elismerik. Igaz, azt is ígérték, hogy kollégáim a segítségemre lesznek, és így is történt. A juttatás, amit a Dolgozó Nőért kaptam, a 4600 dináros fizetés mellett nem volt nagy pénz, de jól jött. Malušev Cvetko, az adminisztráció főnöke havi 600 dinár funkcionális járulékot utalt ki, ami korántsem felelt meg a befektetett munka értékének, de pótolta a keresetemet. Én pedig a lapot semmiképpen sem akartam elhagyni. Ott dolgoztam az irodának kinevezett konyhában, szemben a 7 Nappal, és írtam sokat minden olyan újabb kezdeményezésről, eredményről, ami a családot, a gyermekeket és mindannyiunk egészségvédelmét érintette.

Sokat utaztam, most már nemcsak mint a Magyar Szó újságírója, hanem a női lap főszerkesztője és egyben a tartományi nőszervezet vezetőségi tagja. Nagyon sok helyre hívtak, és én igyekeztem eleget tenni a meghívásoknak. Nagy ismeretségi körre tettem szert, mindenütt szívesen fogadtak. Egymás után nyíltak a napközi otthonok, óvodák, gyárak, árvaházak, gerontológiai otthonok, s e munka oroszlánrészét az asszonyok végezték. Nagyon sok volt az írástudatlan - sajnos, ma is sok -, s a frissen képzett tanítónők mindennapi munkájuk mellett tanfolyamokat szerveztek számukra.

Pontosan emlékszem, mit jelentett a szülőotthonok létrehozása. Becsén például dr. Gligorije Čolaković egy tágas családi házat rendezett be a saját műszereivel szülőotthonnak. Sokáig vágta a tűzifát, hogy melegek legyenek a szülőszobák. A csupa lélek Kis Imre péterrévei orvos is egész életét a falu betegeinek szentelte, főleg a szülőanyák és gyermekeik megmentésének. Adán a később hírnevessé vált belgyógyász, dr. Stanulović, a Sánta doktor - így nevezte magát - kerékpáron karikázott a betegeihez télen-nyáron. Sorolhatnám tovább ezeket a kiváló embereket, akikre már alig emlékezik valaki.

Nekünk pedig - mind a Magyar Szónak, mind a Dolgozó Nőnek - szükségünk volt tudósítókra, mert ott vették a lapot, ahol hírt hoztunk róluk.

Szabadkáról a mozgalmista Kizur István jelentkezett, Spahić Sofika, Lendvai Klára, Topolyáról Brasnyó Boriska, Herbatin Juci tudósított, Becséről a Holló család, Kikindáról Farkas Pál, Becskerekről Galamb János és így tovább.

Ha jelentősebb esemény történt, én mentem ki a terepre. Ha rám sötétedett, ott is aludtam valamelyik aktivista nőnél, a napköziben vagy a ,,komitét''-ban. Egyszer Erzsike, a topolyai szülőotthon bábája fogadott be. Alighogy lefeküdtünk, kopogtak az ablakon. Egy vajúdó asszony kért segítséget. Igen sürgős volt, a fiatal telepes asszony szép fiúgyermekét segítették világra. Itt láttam először gyermek világra jövetelét, szülést élőben.

Autója a szerkesztőségnek mindössze egy volt, mi teherautón vagy vonaton közlekedtünk. Meghívó levél érkezett Csantavérről: menjek el, nagygyűlést tartanak az asszonyok. Fogalmam se volt, hogy jutok el oda. Zsedniken leszálltam a vonatról. Akkor még szép székelyfaragású oszlopok díszítették az állomást. Azt mondták, nincs messze Csantavér... Gyalog nekivágtam az útnak. Azóta se gyalogoltam annyit. Csantavéren egy magas, nagyon egyszerű aktivista asszony fogadott, és sikeres volt a nők konferenciája.

Talán a gyakori kiutazásoknak, a személyes ismeretségeknek köszönhetően a rövid életű, mindössze 5 évet megélt nők lapja népszerű volt, előbb az AFŽ (Antifašistički front žena) terjesztette, majd a mi terjesztőhálózatunk. Fájó szívvel lapozgatom a 66 éves példányokat, nézem, ki is írt akkoriban. Gál László, ha kellett, megrendelésre verseket, Majtényi Mihály szép novellát írt, felesége a Női szemmel rovatot vezette, Sulman Teri a varrodáról, Spahić Sofika a szegényházról tudósított, Thurzó Lajos ugyancsak versekkel színesítette a lapot.

Közben a Magyar Szóban is zajlott az élet: új munkatársak, kezdők és haladók érkeztek. Én a rám bízott rovatot állítottam össze, naponta két hasábot ,,termeltem''. Egy szép napon Kek Zsiga, a főszerkesztő, négy fiatalember társaságában kopogtatott be a konyhába, ahova én az íróasztalomat áthelyeztem.

- Szabadkai érettségizők - mutatta be a csinos fiatalokat, név szerint Vukovics Gézát, Szegedi Jenőt, Bacsi Lászlót és Domány Lajost. - Gizi, megkérlek, vezesd be őket az újságírásba, rád bízom őket!
Levegő után kapkodtam... Én, aki fiatalabb vagyok náluk, ráadásul az új lapot is szerkesztem, én tanítsam őket?

Kettőjükből újságíró, kettőjükből pedig orvos lett.

Rég elfelejtettem már ezt az epizódot, amikor vagy 25 évre rá Vukovics Géza, a mi drága Cagink, jókedvűen egy nagy papírlapot lóbálva, hangos szóval besétált a deszkbe.

- Lássátok-halljátok! Októberi díjat kaptam - mondogatta nem kis örömmel. Majd odajött hozzám: - Gizi, emlékszel? Huszonöt évvel ezelőtt te voltál az első főnököm!

Őszintén szólva elfelejtettem, pedig úgy volt, ahogy Cagi emlegette.

Már 1947 közepén jártunk, amikor levelet hozott a posta Romániából. Sok könyörgés után végre a Nagyváradon élő édesanyám elküldte a keresztlevelemet, s hamarosan megesküdtünk a vőlegényemmel. A lakodalmi fő fogás a házinéni ropogós töpörtyűs pogácsája volt, Imre pedig Kamenicáról bort hozott.

Aznap elkésett a Magyar Szó. Amikor híre ment a házasságomnak, a topolyai nők tarhonyát, száraz tésztát, szalonnát hoztak nekem nászajándékba. Az ilyesmi is Magyar Szóhoz tartozott akkoriban.

A boldogság nem tartott sokáig, a friss férj katonai behívót kapott. Le kell szolgálnia a kötelező katonaidőt, 2-3 évet. Ez már a háború után történt.

Szereztünk katonaládát, és minden mást, ami kellett, s Imre útnak indult. Meg se állt Szkopjéig.

Be sokat megtettem odáig és vissza az utat.

Szalmaözvegyen a belgrádi újságíró-iskolában

A munka folyt tovább. De jött az újabb meglepetés. Kek Zsiga főszerkesztő hívatott. Mosolyogva, de annál szigorúbban szólt:

- Gizi, neked, ugye, teljesen mindegy, hogy hol leszel szalmaözvegy. Leiratot kaptunk a Központi Bizottságtól, a Tanjug (Jugoszláv Távirati Iroda) újságíró-iskolát indít Belgrádban. Úgy gondoltuk, te alkalmas vagy erre. Mi már beneveztünk téged. Pakolj, és indulj - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

És én indultam a nagy ismeretlenbe, foghíjas szerb nyelvtudással belecsöppentem az országos szinten összeválogatott legkiválóbb újságírók csoportjába, akiket már ekkor külföldi tudósítóknak szántak az európai és amerikai államokba.
Négyen voltunk vajdaságiak, és sikeresen be is fejeztük az iskolát mind a négyen, mondhatom, óriási erőfeszítéssel.

még egy érdekesség: az 52 részvevő közül én voltam a legfiatalabb - 21 éves -, a legmagasabb beosztású (főszerkesztő) és a legnagyobb keresetű. Ezt nyilvánosan soha sehol nem emlegettük.
Minderről talán későbbi írásaimban emlékezem majd, ha még lesz erőm írni.

(VÉGE)

2012. március 21., a tavasz első napján