Összeomlás
Perisity Irma
2021.01.15.
LXXVI. évf. 1. szám
Összeomlás

Állítólag megtörténik, hogy ha két embert őszinte, mély érzések kötnek össze, egy életre összetartoznak. Ezzel magyarázható, hogy ha az egyikük meghal, bánatában a párja rövid időn belül „utánamegy”. Az idősödő férfi azt mondja, nem kell hinni mindenben, amit a szóbeszéd tart életben. Ő a példa, hogy bármilyen szomorú is az ember a vesztesége miatt, a halál nem akkor jön értünk, amikor mi akarjuk.

— Egész életemben emberekkel dolgoztam, tudom, hogy egy kapcsolatban nagyon sok szép, de kevésbé szép dolog is megesik — mondja szomorúan a férfi. — Ennek ellenére sosem találkoztam olyannal, akinek a családjából valaki „utánahalt” a párjának. De nem csak ezért kételkedek ebben a hiedelemben. Példának itt vagyok én, még alig múltam hatvanéves, a nyugdíjat csak másfél éve kaptam meg, habár több mint negyven évet dolgoztam ugyanabban a vállalatban. Alig szereltem le a katonaságból, megnősültem, elvettem egy becsei magyar lányt, akit csak felületesen ismertem, de még gimnazista koromban első látásra szerelmes lettem belé.

Ma is hiszek abban, hogy minden embernek van valahol a világban egy másik fele, és ha egymásra találnak, szép, harmonikus páros élet vár rájuk. Mi a feleségemmel valóban egymásra találtunk. Pedig minden tekintetben másak voltunk. Ő színtiszta magyar, én ortodox, szerb családból származom, a szüleink eleinte nem is nagyon tudtak egymással szót érteni, arról nem is beszélve, hogy én sem tudtam magyarul. Az esküvő után Bácskába költöztünk, egy olyan környezetbe, ahol a magyarok többségben éltek, így szinte egy év alatt megtanultam magyarul.

A középiskola után beiratkoztam a műszaki főiskolára, de hiányzott a motiváció, hát inkább bevonultam katonának. De amikor megnősültem, a feleségem unszolására újrakezdtem a főiskolát, és neki hála — munka mellett, rendkívüli hallgatóként — megszereztem az oklevelet. Gépészmérnökként dolgoztam le a munkaéveimet. A feleségem közvállalatban helyezkedett el, született egy lányunk, és csodálatos, boldog családi életet éltünk. A rokonok, ha látogatóba jöttek — különösen az én famíliám —, mindig ámulattal beszéltek arról, milyen szépen élünk. Saját erőből építettünk egy csinos kis családi házat, nőtt a lányunk, a középiskola után egyetemre iratkozott, és sikerrel be is fejezte a tanulmányait. Férjhez ment egy nagyon rendes, egyenruhás fiatalemberhez, akit az özvegy anyja nevelt fel. Született egy unokánk, akit mindketten valósággal imádtunk.

A lányom és a férje elég gyorsan gyarapodtak, a vejünk megboldogult apjának voltak üzleti kapcsolatai, akik kegyeletből istápolták a lányunk párját. Abban az időben, amikor itt már mindenki megcsömörlött, a családom úgy élt, mintha üvegbúra alatt lett volna. Hirtelen meghalt a vejünk anyja, ez egy kicsit megrázta a családot, és a feleségemmel akkor beszéltünk először arról, hogy mi majd együtt halunk meg. Talán azért, mert a házaséletünkről tankönyvet lehetne írni: hogyan kell becsülni a társunkat és óvni a családunkat. Én azt hiszem, a sikeres házassághoz nem lehet tanácsot adni, mert ha igaz érzelmeken alapul a kapcsolat, semmi sem lehetetlen. Az unokánk egyetemi tanulmányai befejezését vártuk, amikor a feleségem rosszul lett az autóbuszban. Eleinte nem akart orvoshoz menni, azt mondta, biztosan felment a vérnyomása, de amikor két hét múlva sem volt jól, szakemberhez fordultunk. Kiderült, hogy egy gyors lefolyású betegség támadta meg a tüdejét, és semmi biztatót nem tudtak mondani. A három hónap alatt, amíg beteg volt, minden követ megmozgattunk, de segíteni senki sem tudott. A feleségemmel nyíltan beszéltünk a végről. Én vele akartam menni, ő öntött belém lelket, hogy nekem a gyerekek miatt élnem kell. Életének utolsó hónapját azzal töltöttük el, hogy mindent elmagyarázott, mi a teendő a házban. Erre nagy szükségem volt, nálunk ugyanis ő volt a család esze, irányítója, szervezője. Mivel a lányomék Újvidéken élnek, a feleségem felkészített, hogy egyedül is feltaláljam magam, ha ő már nem lesz. Amikor tavasszal kikísértük a nyugvóhelyére, úgy jöttem haza, hogy néhány nap múlva én is meghalok. Az üres lakásban egyre csak hozzá beszéltem. Tudja, most jöttem rá, hogy nem könnyű az időskor, de ha mellettünk van a párunk, valahogy minden értelmet kap. Nélküle már semmit sem ér az egész. Mondja, mi öröm van abban, hogy reggel felkelek, majd este lefekszem anélkül, hogy bárkivel szót váltottam volna? Nem, eszembe sem jut, hogy keressek társaságot. Aki nekem párom volt, már nem lehet mellettem, mással meg mit kezdenék? Azt hiszem, semmi értelme az állításnak, hogy valaki a társa után hal. Sosem voltam különösen vallásos, de a nyáron felajánlottam az istennek, hogy egy koronavírusos fiatal helyett az én életemet vegye el, melynek már semmi értelmét sem látom. Egész életemben szilárdan álltam a lábamon, de most nem szégyellem kimondani: összeomlottam.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..