Az Őseink Zenéjét hallva mindenkinek Szenttamás neve ugrik be, hiszen itt szervezték meg első alkalommal, immáron húsz éve, a fő szervező Alilović Gojko volt, maga is nagybőgős, aki azt mondta magában, legyen itt és most a zenéé a főszerep, mindenekelőtt a zenészeké. A vajdasági zenészeké és zenekaroké. Egy esemény, ahol csak ők állnak színpadra, őket ünnepeljük, és persze a magyar népzenét, melyet olyan szépen kanyarítanak a fülünkbe, hogy a lábunk automatikusan elkezdi verni a ritmust, akkor is, ha ülünk, s egy-egy ismerős nóta hallatán a közönség soraiban bátran dalra fakadnak.

Az első kilenc évben a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola előcsarnoka adott otthont az Őseink Zenéjének, és jobbnál jobb műsorokkal lepték meg a közönséget, minden évben más tematika köré fűzve magát a műsort, több alkalommal neves vendégeket felvonultatva (mint például az erdélyi Heveder, Lajkó Félix és Brasnyó Antal, a kalotaszegi Kis Csipás és Bandája, a szegedi Korinda zenekar, a budapesti Mentés Másként Trió, a Juhász Családi Zenekar és sokan mások), és lassan kezdték kinőni az előcsarnokot, így átköltöztek a városi sportcsarnokba. Már nem Gojko volt a fő szervező, s valahogy egy picit változott a felhozatal, más volt a hangulat is, túl nagynak bizonyult a tér, távol volt egymástól zenész, táncos és közönség egyaránt.

Az előtérben felállított kis mobilkocsmánál tömörült össze mindenki a koncertet követő táncházakban, míg az óriási csarnokban csak néhány pár táncikált. Ez valahogy törvényszerű. Az emberek kisebb helyeken érzik jól magukat. Ahol közel vannak egymáshoz. S az akusztika is amolyan sportosan kongó volt, nehéz jól kihangosítani egy sportra szánt csarnokot. De az akkori szervezők sem mondtak le az Őseink Zenéjéről, az adminisztrációs rész mellett lassan elkezdtek rálátni annak lelkére is, amiért dicséretet érdemelnek — ezért nem lett akkor és ott vége ennek a hiánypótló rendezvénynek, melyet azóta már több hasonló követett. Az Őseink Zenéje a tavalyi évben a járványhelyzet miatt szabadtéren volt megrendezve, az idén pedig, amikor huszadik születésnapját ünnepelte, visszakerült eredeti helyszínére, az általános iskola előcsarnokába, ahol több mint negyven zenész állt színpadra. A fő szervezője az idén is a szenttamási Arany János Magyar Művelődési Egyesület. Jelenlegi elnökének, Robotka Angélának s a korábbi elnöknek, Kiss Csabának is megköszönték a műsor elején energiájukat, melyet az Őseink Zenéje megszervezésébe fektettek/fektetnek. 

S hogy kik léptek fel? Az estet Micsik Béla indította, vörös fényben tekerte tekerőlantját, ezzel terelte a még lézengő közönséget a helyére, s a tekerő hangjára lassan el is csendesedett a publikum. Következtek a hazaiak, azaz a szenttamási citerások, őket Micsik Béla készítette fel, majd sokak kedvence, a Tisza Tamburazenekar lépett színre, ezután pedig a Vajdasági Nagyzenekar nevet viselő alkalmi együttes muzsikált, azaz a következő zenekarok: Juhász, Fokos, Csalóka, Duhaj, Pendergő, Véka, valamint Csonka Ferenc és Zenekara. Egy közös számmal indítottak, majd külön-külön is színpadra léptek, pengett a cimbalom, sírt a hegedű, dübörgött a bőgő, kontrázott a brácsa, messzire szállt az ének, talán még az iskola előtt pljeskavicát sütögető bácsi is hallotta. S még az is lehet, hogy azok a bizonyos ősök is felkapták a fejüket valahol a túlvilágon, s elővették hangszerüket, hogy együtt muzsikáljanak a Vajdasági Nagyzenekarral.

Vastaps, visszataps, még egy adag ráadás, aztán egy jó kis táncház tánctanítással, amíg a zenészek egy része az ősök szellemének leheletétől felmelegedett torkát öblíthette némi hideg nedűvel. És hogy meddig tartott a jókedv, meddig a tánc és a zene? Ezt csak azt tudja elmesélni, aki az iskola kapuját a végén bezárta. Az pedig nem én voltam. 

Aki nem volt ott, annak megpróbáljuk képekben visszaadni a hangot, a hangulatot, őseink zenéjét.