Történelem az általános iskola 8. osztálya számára.
Zavod za udžbenike, Belgrád, 2006
Az új tankönyv kifogástalan, ízléses külsejű. A három szerb szerző munkájának a magyar fordítása is Belgrádban jelent meg 233 oldalon. Ebben 37 oldalon van jelen a Pál Tibor által készített magyarokra vonatkozó rész.
Pastyik László, a szerkesztő, föltehetőleg provokatív szándékkal hagyta benne a tankönyvben a szerzők által szerb tanulókat és tanárokat megszólító bevezetőt. Ennek lefordított változatában ui. az eredeti mű viszonylagos pedagógiai-didaktikai fölvilágosultságát a diktatórikus rendszerek sötétsége nyomja el. A módszerbeli és a tartalmi változásnak csak a szűkebb értelemben vett Szerbia tanárai és diákjai örülhetnek. Olvasmányos könyvről van szó, ,,amely nem korlátozza őket semmilyen szempontból, hanem a legújabb történelmi tudásanyaggal és módszerekkel együtt bevezeti őket abba a világba, amelyben szüleik, nagyszüleik és dédszüleik éltek. Ennek a megismerésével a 13-14 éves tanulókat bevezeti abba a tér- és időbeli teljességbe, amelyben jobban megélik saját identitásukat.” (Tekintsünk el a két szóismétléstől!)
A vajdasági születésű vagy a régiónk történelmében legalábbis tájékozott történelemtanár kevésbé örülhet az új tankönyvnek. Ez a munka ui. világtörténelmi összefüggésekben csupán szűkebb Szerbiának és Montenegrónak a történelmét ismerteti 1878-tól kezdődően a XX. század végéig. A vajdaságiak bosszúsága annál nagyobb lehet, mert noha a három szerző a legfontosabb művelődéstörténeti anyag befogadásáig tágította ki a szemléletét, a Magyarország területére főleg a török hódoltság korában áttelepült szerbség európai szellemet közvetítő, Szerbia kulturális megújításában betöltött alapvető szerepéről szó sem esik. Mintha a szerzők Vuk Karadžićra és követőire hallgattak volna, akik nemcsak a magyarokat nem szerették, hanem az új hazában új értékeket elfogadó és teremtő szerbeket sem!
Viszont az új tankönyv ,,csak” a szó geopolitikai értelmében nacionalista. Ilyen lehatárolt formában is csupán visszafogottan, mert a régi Szerbiáról a megszokottnál jóval tárgyilagosabb képet alkot. Túl sok tényt ismertet, s az értékelése leginkább abban jut kifejezésre, hogy mit említ meg s mit hallgat el. Meglepő haladás észlelhető abban a mértéktartásban, amely a II. világháború alatti német megszállás, valamint a partizáncsetnik ellentétek leírásában jut kifejezésre. Ezáltal a reális nemzeti önismeretet szolgálja, a délszláv ember feletti ember Trianon óta növekvő, Tito által is sűrített mítosz-ködének eloszlatásához járul hozzá. Persze, inkább a szerbek számára...
A magyar diákoknak és történelemtanáraiknak viszont legalább olyan kárt okoz az új tankönyv, mint az előző, mert a módszertani változás és a csatolt magyar vonatkozású rész eltakarja az alapproblémát. A magyar tanulók ui. ahelyett, hogy a saját történelmüket és művelődéstörténetüket tanulva épülhetnének a nemzet erényei által, s okulhatnának a hibáin, az őseik szomszédságában a XIX. században létrejött balkáni állam kül- és belháborúival, király- és egyéb gyilkosságaival kell először és elképesztően túlméretezetten megismerkedniük.
Ez a tankönyv is hozzá fog járulni a nemzetrészünk elkorcsosodásának, kiveszése folyamatának a folytatódásához a Délvidéken. Pál Tibor kurtaságában is színvonalas áttekintéséből Németh László nevének említése dacára fájón hiányzik a magyar ,,harmadik út” törekvésének az ismertetése, s Illyés Gyula neve nem említtetik. Mi több, a XX. század világköltészetének egyik kimagasló költője, József Attila sem. Márairól, Szabó Lőrincről és Radnótiról pedig ne is beszéljünk. A török sötétségből ocsúdó Szerbia íróinak neve számára kellett a hely...