— Örülök, hogy megismerhetem — mondja meleg mosollyal a tizenéves bakfisra hasonlító vendég, és minden feszélyezettség nélkül foglal helyet az asztalnál. — Igazából nem tudom, hogyan is kezdjek mesélni, habár a rovat történeteit olvasva tudom, hogy az elején kellene kezdenem. Hát legyen így. Itt születtem a környéken, és a szüleim is. Itt indultam iskolába, és kilencéves voltam, amikor elkezdődött az ország széthullása. Az érkező katonai behívók miatt a szüleim úgy döntöttek, hogy apámat és a testvéremet mentve elmenekülünk, a családot, rokonságot, elhunyt családtagok sírját, a gyökereinket itt hagyva. Magyarországon ragadtunk, először határközelben, jószerével minden nélkül. Rövid ideig éltünk ott, a szüleim az itt hagyott családi házról álmodtak, egyértelmű volt, hogy ismét igazi fészket kell rakniuk. Találtak megfelelő telket, de nagyon messzire innen. Rengeteg munkával, küszködéssel felépült az új otthon, én már ott folytattam a tanulást, és ott is lettem először szerelmes. Harmadikos gimnazista voltam, amikor megismertem egy olasz fiút, akihez hamar férjhez is mentem. Mindössze tizenhét éves voltam, a szüleim beleegyezésére volt szükség hozzá. Nehéz szívvel, de megadták a jóváhagyásukat, és én Olaszországba kerültem.

A férjem szülei első látásra befogadtak, és igazából semmit sem róhatok fel nekik. A kettőnk viszonya kizárólag a mi dolgunk volt, nem is laktunk velük. A férjem az első pillanattól ellenezte, hogy dolgozzak, mondván, az ő kötelessége, hogy eltartsa a feleségét. Számomra a munkavállalás egy kicsit bonyolult is lett volna, mert olaszul alig tudtam néhány szót. Jó két évbe került, mire írni, olvasni és beszélni is megtanultam olaszul. Utána már vállaltam alkalmi munkákat, fordítást, háztartásokba kisegítést stb. De közben a házasságunk vakvágányra került. Eleinte a férjem nem akart gyereket, később én gondoltam úgy, hogy korai még az anyaság — és az évek múltak. Egyre halványabban pislogott a láng köztünk, amit én rendkívül nehezen viseltem. A szüleim érezték is, hogy valami nincs velem rendben, de sohasem panaszkodtam, talán azért, mert a korai házasságomat is én akartam mindenáron. Tehetetlenül kísértem figyelemmel a házasságom zátonyra futását, és közben igyekeztem magamnak olyan tartalmat találni a mindennapjaimba, amely valamilyen értelmet ad az életnek.

A világhálót böngészve ráakadtam egy fotóra, melyen egy fásított, széles utca volt látható. Bennem azonnal régi emléket ébresztett — a szabadkai Strossmayer utcát. Oda is írtam a megjegyzést, hogy ismerős számomra az utca. Jött a szerző válasza, hogy nem szabadkai, hanem egy Tisza menti kisváros utcája, és ha nekem tetszik, küld majd róla több fotót is. És néhány nap elmúltával valóban küldött. Így kezdődött. Szerettem volna hazamenni a szüleimhez, de a járvány miatt nem mehettem ki az országból. Amikor végre egy kicsit csillapodott a helyzet, és elintézhettem az utazást, becsomagoltam a holmim, és hazautaztam a szüleimhez. Mindenki azt hitte, csak látogatóba érkeztem. A férjemnek is csak akkor jeleztem, hogy húsz év után nem megyek többet vissza, amikor már anyám törölte az arcomról a csalódás könnyeit. Közben a „fotóssal” tartottam a kapcsolatot, amit a szüleimnek is elmondtam. Napi rendszerességgel beszélgettünk a neten, de nem találkoztunk a járvány miatt. A kapcsolat egyre bensőségesebb lett köztünk, idővel már úgy éreztem, hogy teljesen megismertem. És amit találtam, az új érzelmeket ébresztett bennem. Csodálatosan figyelmes volt, tavaly karácsonyra díszített nekem egy pici karácsonyfát, alátette az ajándékot, lefényképezte a szentestei vacsorájukat. Megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő el is jött a határig, de nem engedték át — a járvány miatt. Felhívott telefonon, és azt kérdezte: most mitévő legyen? Apám látta a kétségbeesésemet, és minden gondolkodás nélkül azt mondta, készülj, viszlek Tompára. És levitt. Ott találkoztunk először, hallottuk élőben egymás hangját, fogtuk meg egymás kezét. És abban a pillanatban mindketten tudtuk, hogy többet sosem engedjük el. Néhány hivatalos dolgot még el kell intézni, de én azóta itt vagyok. Újra ismerkedem a régi tájjal, újítom fel a kapcsolatot a gyermekkori barátnőkkel. És tanulom nemcsak a szerb nyelvet, de azt is, hogyan kell boldognak, elégedettnek lenni az életben. Nem akarok túlozni, ezért csak azt mondom: nincs olyan távolság, amelyet az érzelmek nem tudnak áthidalni. És nagyon halkan, hogy csak az égiek hallják, azt kérem: Istenem, engedd, hogy örökre így legyen!