Szabó Attila fotóillusztrációja

Amikor a bűncselekmények áldozatairól beszélünk, első hallásra szinte magától értetődőnek tűnik, hogy kikre is gondolunk. Valaki például betör egy házba, a házigazdát bántalmazza, majd kirabolja. A közönséges halandónak az eset egyértelmű, hisz történt egy (bűn)cselekmény, melyben az elkövető a bűnös, a házigazda, pedig az áldozat.
Egyértelműnek tűnik a dolog, és a jog értelmében nekünk, átlagembereknek, nem szabad a dolgokat nevén neveznünk, a minősítésre csak az illetékes hatóságok, a bíróság vagy az ügyészség jogosult.
1990-ben az Európai Tanács közzétette a bűncselekmények áldozatainak chartáját, és február 22-ét a bűncselekmények áldozatainak napjává nyilvánította.
Áldozatnak érzi-e magát? - kérdeztük olvasóinktól.
Dr. BOGNER István szabadkai egyetemi tanár:
- Az áldozat fogalmát csak a bűncselekmény fogalmának meghatározásával együtt lehet vizsgálni, mert ha egy adott politikai rendszerben egy bizonyos cselekmény nem számít bűncselekménynek, akkor azok a személyek, akiknek a sérelmére elkövették, nem is áldozatok. Az adott rendszer ugyanis ,,osztályellenség"-ről vagy ,,a társadalmunkra veszélyes elemekről, személyek"-ről beszél. A jog azonban nem az igazság szinonimája. Ha egy társadalomi rendszer olyan törvényeket hoz, amelyek az ő érdekeit szolgálják, akkor annak érvényesítése számára lehet jogszerű, az emberek jelentős hányadára nézve viszont jogsértő. Az ,,áldozat” szó hallatán elsősorban a 60 évvel ezelőtt Tito partizánjai által elhurcoltakra és a kivégzettekre gondolok. Ekkor a bűncselekmények ezreit követték el. Ezrek és ezrek voltak az áldozatok - közöttük az édesapám is, de akkor is ezt vallanám, ha valami csoda folytán megmenekült volna. Az áldozatok számával óvatosan kell bánni, hisz nemcsak azok az áldozatok, akiknek a neve (például Szabadkán a Zentai úti temetőben) az emlékfal márványtábláin olvashatók. Sajnos, ennél sokkal többen vannak, mert nemcsak az elhurcoltak az áldozatok, hanem azok a családok is, amelyből kiszakították őket! Az akkori rendszer az elhurcoltakat háborús bűnösöknek nevezte, holott ebben az esetben Tito partizánjai voltak a bűncselekmény elkövetői - a háborús bűnösök. Még a kilencvenes években is voltak magyarok, pontosabban gyászmagyarok, akik a 44-45-ös áldozatokat nyilvánosan háborús bűnösöknek nevezték. Vajon erkölcsi értelemben nem bűncselekmény az, amit 50 évvel a gyászos események után a tényleges áldozatok emléke és hozzátartozóik ellen vétettek? Erkölcsi értelemben bűncselekménynek nevezem a december ötödikén lezajlott anyaországi népszavazást is. Azok, akik a jogi útvesztők fejtegetései mögé bújtak, és bebizonyítottan hazug állításaikkal a ,,Nem”-re buzdítottak, vajon nem követtek el bűncselekményt? Ennek tükrében vajon a kádári rendszer és azok kiszolgálói elferdített vagy féligazságokra alapuló oktatássukkal és nevelésükkel nem követtek el erkölcsi értelemben bűncselekményt az egész magyar nemzettel szemben? Vajon mi mindannyian nem vagyunk ennek a politikának az áldozatai?
TELEKI Júlia az óbecsei Béke Szövetség elnöke:
- Nem akarok senki áldozata lenni. Már a természetem sem olyan, hogy valaki áldozatának tekintsen. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Nem akarom érezni azt, hogy valaki áldozatnak vagy másodrendű polgárnak tekintsen. Egész énemmel harcolok a kitaszítás, az elnyomás ellen. És mégis. Tetszik ez nekem vagy nem, már áldozat lettem, alighogy megszülettem. Áldozata a nemzetgyűlöletnek, ami végigkísér egész életemen. A nemzetgyűlölet elvette tőlem az apámat, a szülőfalum magyarjait, családjaikkal együtt a partizánok haláltáborába zárta. Áldozatok lettünk mindannyian. A kiszabadulás után hontalanná váltunk. A szegénység áldozatai lettünk. Ismét csak áldozatok. Majd amikor már azt gondoltam, hogy minden rendben van, van boldog családom, akkor újra minden megváltozott. Jött a háború, ahová a fiaimat, fiainkat vitték, és én, mint édesanya ismételten áldozattá váltam sok-sok édesanyával együtt. A háború elleni tiltakozásommal elértem azt, hogy halállal fenyegettek. A háborúnak vége lett, de a sorsunk egyre nehezebbre fordult. Áldozatai lettünk egy nacionalista politikának, mely nem törődik polgáraival, csak a hatalmával. A háborús bűnösök áldozataivá váltunk itt, ebben az országban mindannyian, elismerjük ezt vagy sem. Ha arra gondolok, hogy a sok nemzetgyűlölő ember, aki itt él közöttünk, és érezteti velünk, hogy áldozatok vagyunk, az ő áldozataik, azt mondom: nem vagyok áldozat. Nem akarom ezt érezni, nem akarom elfogadni, hogy bárkinek is az áldozata vagyok. Sajnos, elfogadom vagy sem, mégis az vagyok. Nemcsak azért, mert magyar vagyok, hanem azért is, mert az országban, a szülőföldemen az emberélet és az emberi sors nem sokat számít, különösen akkor, ha más az anyanyelvem. Ugyanezt elmondhatom az anyaországról is, hisz becsukta előttünk az ajtót, kitaszított minket. Az anyaország politikájának áldozataivá váltunk. Nemzettársaink azt mondják: maradjunk otthon, a szülőföldünkön azt mondják: menjünk haza. De mégis, hol a haza?
HEVÉR Lóránt szabadkai rádiós újságíró:
- Január végén áldozatául estem egy rablótámadásnak. Négy ismeretlen huszonéves fiatal támadt rám az éjszaka közepén. A földre löktek, és ütlegeltek. A jeges hóba nyomták a fejem, és rugdostak perceken keresztül. Pénzt követeltek, és a mobiltelefonomat. Szidták a magyar édesanyámat is, és végig azt követelték, adjak nekik pénzt. Amikor odanyújtottam ezer dinárt, eltűntek, felszívódtak, mintha ott sem lettek volna. Áldozat voltam, ők meg a támadók. Nehéz túltennem magam a történteken. Lehet, hogy magyarverés áldozata lettem, lehet, hogy csupán egy rablótámadásé. Mégis úgy gondolom, igazából másnak vagyok az áldozata. Mókuskerékben őrlődöm, egy reménytelen közeg áldozata vagyok, és ez sokkal jobban fáj, mint a rúgások, az ütések, amelyek a fejemet és a vesémet érték. 2005-ben járunk. Máshol az Európai Unió átjárható felsőoktatási rendszerét élvezik a fiatalok. Másutt szeretnek munkába indulni reggel, este pedig kávéval, teával fogadják párjukat az emberek, és azt tervezgetik, melyik országba menjenek síelni ilyen szépséges időben. Nálunk pedig az a legnagyobb kihívás, hoyg hogyan varázsoljuk melegebbé 15 fokos otthonunkat. Áldozata vagyok a kornak, a helynek, a rendszernek (vagy rendszertelenségnek), a gondolkodásmódnak. Mert itt nincs értéke a munkának, az akarásnak, a tehetségnek, az erőfeszítésnek. És most nemcsak az anyagiakban mért értékekre gondolok. Gerontofil társadalomban kell áldozati bárányt játszanom sok más fiatallal együtt. Mi vagyunk a fehér hollók, akik tenni szeretnének valamit, de az elidősödött, magát bölcsnek gondoló többség - amely éppen a fiatalok hiányáról beszél - a gyakorlatban letiporja, eltapossa, irigykedve rúg bele a felnövekvő, törekvő generációba. Önmagunkat tesszük tönkre ebben a beporosodott ketrecben, amit Vajdaságnak hívunk! Valaki ráirányította a figyelmet a nemzetiségek közötti viszályokra és ellentétekre. Ezek az incidensek felháborítóak, én csak tudom. Meg kell szüntetni őket! De ne hagyjuk becsapni magunkat, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a kór bennünk is ott lappang. Mi nem verekszünk, nem lövöldözünk, de csalunk, irigykedünk, keresztbe teszünk a saját fajtánknak. És ez hosszabb távon sokkal nagyobb áldozatokat szül. Vér nélküli, elfásult nemzetet. Az igazi kihívás az, hogy ezt az elnyomást túléljük valahogy. (kn-re)