,,Gyújtanak-e gyertyát értünk az öröklétűek?
Van-e Élők Napja?
Átutaznak-e a semmi vizén letekinteni ránk?
Mi elmegyünk?
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út nincseink felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e, ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden, mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, Halottak Napja van.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu... (Birtalan Ferenc: Halottak Napja, Élők Napja)
Halottak napján mécsesek és gyertyák pislákoló fényében tündökölnek sejtelmesen a temetők. Az aprócska lángok, a gondosan csokorba kötött virágok jelzik: még van, aki gondoljon a sírokban nyugvókra. Még van, aki továbbvigye, átmentse az emléküket, és amíg az egyre fogyó gyertya fényt ad, az emlékek is itt maradnak velünk.
Szeretteink nyugvóhelyei ezen a gyászünnepen virágoktól díszesek. Emberek ezrei látogatnak ki elhunyt szeretteik sírjához, hogy leróják kegyeletüket irántuk. Az emlékük él bennünk. Ezt hirdetik szívbe markoló, néma jajszóval a feldíszített sírhelyek, pislákoló mécsesek.
årizzük-e emléküket? - tettük fel a kérdést olvasóinknak.
BORSOS Natália temerini hivatalnok:
- Nekem szomorú minden napom, amióta elveszítettem az édesanyámat. A házunkban szinte minden őrá emlékeztet, és még most is gyakran sírva fakadok, annyira fáj, hogy ilyen hamar eltávozott közülünk. Sajnálom, hogy nem tudtunk több időt tölteni együtt, hogy nem tudta megvárni az unokái születését. Fáj, hogy nem mondtam el neki elégszer, mennyire szeretem és hálás vagyok neki az életért. Halottak napján a család, a rokonok mind eljönnek a sírjához. Virágot hoznak, mécsest gyújtanak. Ilyenkor elbeszélgetünk azokról az időkről, amikor még velünk volt. Nagyon nehéz ilyen korán édesanya nélkül maradni, ezt sajnos nagyon gyakran megtapasztalom. Nincs kitől tanácsot kérnem, nincs kinek panaszkodnom sem. Édesapám már rég elhagyott bennünket, így vele a temetés óta nem is találkoztam. De halottak napján eljön a temetőbe, édesanyám sírjához. Legalábbis ezt ígérte. Nagyon fáj, hogy a saját apámmal már csak ott, anyám örök nyugvóhelyénél találkozhatok. Egyedül vagyok, de őrzöm az emlékét. årizni fogom, amíg csak élek. Ettől vagyok lélekben erősebb.
MIHALEK Amália szabadkai nyugdíjas:
- Huszonkét éves volt a fiam, amikor elveszítettem. Azóta számomra megszűnt létezni minden, ami szép. Egyedül tengetem keservesen az életemet, és várom a napot, amikor értem is eljön a halál. Azóta élek kétségek között, hogy miért vette el tőlem a Teremtő a legdrágább kincsemet, hiszen nem vétettem ellene soha semmit. Hívő asszony voltam mindig, eszerint neveltem a fiamat is. Mégis nélküle kell leélnem az életemet. A születés- és névnapján, halálának évfordulóján mindig gyertyát gyújtok. Olyankor csak vele vagyok. Felidézem az emlékeket, és imádkozom, hogy minél előbb utánamehessek. Beteg vagyok, a házból sem mozdulok ki. Halottak napján már évek óta a szomszédok visznek virágot a fiam sírjára. Én magam nevelem a kertemben a krizantémokat. Csak neki. Óvom őket széltől, fagytól, mint ahogyan őt is óvtam, amíg élt. Számomra ő soha nem lesz halott, mert a gondolataimban itt él örökké.
JUHÁSZ Imre bácskossuthfalvi földműves:
- Persze, hogy őrzöm elhunyt szeretteim emlékét. A szüleimét, egykori iskolatársaimét, barátokét, rokonokét... Nem könnyű megbékélni a halál és az elmúlás gondolatával, de ez kötelességünk. Hiszen csak akkor tudunk tiszta szívvel emlékezni, ha elfogadjuk azt, hogy a halál az élet velejárója. Megszületünk és meghalunk. Ez ellen nem tehetünk semmit. Sokat gondolok azokra, akik már elmentek, és akik közel álltak a szívemhez. Gyászolok, csak úgy, magamban. Hiszen nemcsak ezen a napon, a halottak napján érez gyászt az ember, hanem az évnek szinte minden napján.
Nagy Krisztián szabadkai egyetemi hallgató:
- Az emlékek attól lesznek emlékek, hogy azokat idézik fel bennünk, akik már nincsenek közöttünk. Az emlékeket őrizni, ápolni kell. Ezért tartom nagyon szép gesztusnak azt, hogy az önkormányzat, a VMSZ és számos civil szervezet minden évben megemlékezik az ártatlan áldozatokról. Halottak napján megkoszorúzzák azokat a színhelyeket, amelyek ezeknek az áldozatoknak az emlékét őrzik. Hiszem, hogy legtöbb, 1944-ben ártatlanul kivégzett áldozatnak már nincsenek hozzátartozóik, vagy valahol távol élnek. Ezért a sírjukra valószínűleg nem is kerülne virág, ha nem lennének ezek a szervezett megemlékezések. Remélem, hogy ezen a gyászünnepen a jövőben is megemlékezhetünk azokról, akiket ártatlanul kivégeztek a II. világháború idején.