Kun Árpád 2006-ban családjával együtt Norvégiába költözött. Ő akkor már író, költő, újságíró, tanár, fordító és lektor volt, mégsem érezte úgy, hogy igazán tud boldogulni. A feleségének volt egy Norvégiában szerzett diakónusdiplomája, így elindultak északra. Amíg felesége dolgozott, ő szülési szabadságon volt, majd betegápolóként és takarítóként tudott elhelyezkedni. Több interjúban is azt mondta, a munka egyhangúsága lehetőséget ad neki arra, hogy gondolkodjon, és fejben könyvet írjon. Így, ilyen körülmények között született meg azóta három regénye. Három olyan könyv, amely igazán a kortárs magyar irodalom csúcsára repítette az addig nem nagyon ismert értelmiségit.

Boldog észak

Ez volt Kun Árpád első igazi prózai műve. Egy kívülállóról szól (mint amilyen Kun Árpád), aki Nyugat-Afrikából kerül Norvégiába segédápolónak. A francia, vietnámi és benini ősökkel bíró férfi mindenhonnan kilóg, de nemcsak kinézete, hanem érdeklődése és tudása miatt is. Afrikában fehérnek tartják, Európában viszont feketének, és ez a sehová sem tartozás valójában lehetőséget ad neki arra, hogy mindkét világot egyszerre lássa kívülről és belülről.

A történet három részre tagolódik, és mindegyikben megtalálhatjuk a szépséget és a szomorúságot. Amikor a főhős afrikai életét ismerjük meg, akkor inkább sírunk, amikor a norvégiai betegápolói életét, akkor egy kissé felszabadulunk, és amikor a férfi negyvenévesen végre megismeri a szerelmet, akkor mi is mosolygunk, hiszen végig azért szurkoltunk, hogy neki jó legyen. De hogy végül Aimé Billion megkapja-e a neki járó happy endet, azt csak az tudhatja meg, aki elolvassa a könyvet.

A Boldog észak az identitáskeresésről szól leginkább, ahogyan szerintem az író másik két regénye is. A fekete Aimé történetének főleg a második része, a norvégiai beilleszkedés az, ami nyilván sokban hasonlít a szerző saját tapasztalataira. Ahogy a közvetlenséghez szokott férfinak meg kell tanulnia, a norvég távolságtartás nem durvaság, úgy arra is rá kell jönnie, hogy az öregekről való gondolkodás nem teher, hanem kötelesség, és megvan a maga szépsége.

A szerző a könyv végén elárulja, nem önmagáról írt, hanem egy kollégájáról, akit az idősotthonban ismert meg, de természetesen Aimé Billon valahol mégis maga Kun Árpád.

A regény stílusának, formájának, hangulatának a lényegét a legtömörebben Bán Zoltán András fogalmazta meg, amikor azt írta: „Kun regénye realista, de mintegy fél méterrel a talaj fölött.”

Számomra Skandinávia mindig vonzó térség volt, földrajzilag, irodalmilag és kulturálisan is. A legtöbb ember számára a boldogság inkább a meleg és a tengerpart, de vannak olyanok, akik északon találják meg a boldogságot.

Megint hazavárunk

A Boldog észak végén a szerző ígéretet tesz arra, hogy Aimé Billon története után a saját családjának Norvégiába költözését is megírja. És ezt meg is tette Megint hazavárunk címmel. A három tárgyalt könyv közül viszont szerintem ez a leggyengébb. Ahogy mondani szokták: nem jött át. Bizonyosan bennem van a hiba, de sokkal jobban érdekeltek ebben a könyvben is inkább azok a részek, amelyek a két kultúra közötti különbségeket mutatták be. Ezek közül is a legnagyobb, melyre rá lehet csodálkozni, az a szociális érzékenység. Az állam gondoskodása. Az, hogy úgy tűnik, Norvégiában nem lehet igazán „lecsúszni”, mert az állam az ember után nyúl, és visszahúzza, kimenti. Nincsenek igazán szegények, nincstelenek, hontalanok, mert a szociális rendszer megmenti őket. És nincsenek óriási társadalmi különbségek sem. Persze Norvégiában is van gonoszság és rosszindulat, de nem ez az átlag, nem is csoda, hogy a boldogságindexen mindig a skandináv országok lakosai (konkrétan a dánok) végeznek az első helyen, míg a magyarok már hagyományosan és a világ számára is ismerten az egyik legdepressziósabb népnek számítanak.

A regény főhősét az íróhoz hasonlóan Kun Árpádnak hívják, mégsem teljes az azonosság, hiszen ez nem önéletrajz, hanem fikció, ahogyan minden történet valamilyen módon fikció. Persze azért elkerülhetetlenül keressük a pontokat, melyek valódiak vagy éppen kitaláltak lehetnek.

A mű Kun Árpádja az én megítélésem szerint sokkal morcosabb, idegesebb, kicsinyesebb ember, mint a szerző Kun Árpád. De persze ebben nem lehetek biztos, viszont a vele készült interjúk alapján maga az író kedvesebbnek és megközelíthetőbbnek tűnt, mint szereplője. Egyébként meg ez a „kunárpádság” a regény erőssége is, hiszen ezáltal az író bemutathatja az életét, és megírhat egy olyan valóságos-fikciós életrajzot, amely kielégíti az olvasót, hiszen minden könyvnél felmerül, hogy az, aki írta, mindezekből mit élt át, honnan szerezte az ihletet.

Mozaikszerűen épül fel a könyv, a Norvégiába tartó utazást egy belső út végigjárása is kíséri, párhuzamosan látjuk a könyv 2006-beli jelenét és az azt megelőző harmincnyolc évet. Lehet, hogy éppen ez a fragmentáltság volt zavaró az olvasáskor, de az is lehet, hogy az a másik töredezettség, amelyet a prózafolyamot megszakító hosszú vers(részlet)ek idéznek elő.

Takarító férfi

A Takarító férfi sokkal jobban hasonlít a Boldog északra, mint a Megint hazavárunk. Hőse immár bizonyosan az a Kun Árpád, aki írja is a történetet, még ha Medárdusnak is hívják. Saját életéről, tapasztalatairól mesél, arról az emberről, aki íróként takarít és ápol Norvégiában. A naturalista stílus, a közvetlenség és a helyenként varázslatos, máshol lírikus történetmesélés megmaradt, sőt, tovább bővült, és főleg érettebbé vált.

Lehet, hogy Norvégia nemcsak a klímájával hatott Kun Árpádra, hanem az irodalomkultúrájával is. Gondolok itt arra, hogy a legjobb autofikciót egy norvég szerző írta, Karl Ove Knausgård, akinek hatkötetes Harcom-sorozata világszerte ismertté tette az írót. Kun Árpád is elmondta, hogy hatással volt rá Knausgård stílusa és témaválasztása, de ha nem nyilatkozta volna ezt le, akkor is tudnánk.

A Takarító férfi főszereplője folyamatosan fáradt, hiszen hajnalban ír, napközben dolgozik, este pedig igyekszik jó apja lenni gyerekeinek és jó társa lenni a feleségének. Ebből a fáradtságból pedig az lesz, hogy időnként elalszik, de álmait is a történet részévé teszi, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ez már nem a realitás, vissza kell valahogy találnunk arra a pontra, ahol rátértünk az álom útjára. Ezeket a valóságpontokat segítik a hétköznapi dolgok leírásai: hogyan készül lépésről lépésre a reggeli szendvics, vagy hogyan, milyen sorrendben kell feltakarítani az idősotthont, mit esznek az ápoltak…

A regény főszereplője tehát Medárdus, őt egészíti ki a fekete bőrű, zöld hajú Justin, aki maga is idegen ezen a tájon, a két férfi kapcsolata pedig egy nagyon erős, nagyon szép barátsággá válik. A Takarító férfi története tehát ismét egy identitáskeresés, illetve annak talán már a megtalálása, és egy erős férfibarátság története, melyet időnként meseszerű, mágikus realista elemek hatnak át. De ennél persze sokkal több.

Vannak könyvek, melyeket olyan jó lenne újra először olvasni, mert annyira hatnak az emberre. A Boldog észak és a Takarító férfi ilyenek. Szeretném őket újra friss szemmel olvasni, hogy ismét beléjük merülhessek. Ennek hiányában pedig várom az író következő regényét, hátha az is ilyen magával ragadó lesz.

Kun Árpádról egyébként 2016-ban portréfilm készült A takarító férfi címmel, a YouTube-on elérhető. Akinek felkeltette az érdeklődését a szerző, annak érdemes belenéznie.