A Művészeti Akadémia diplomájával a kezében, amatőrökkel, a Zentai Színtársulat színészeivel sikert sikerre halmoz - Tavaly Peter Weiss Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása című szatíráját, az idén Gogol Revizorát rendezte - Az 1994/95-ös tanév végén - ahogyan mondani szokás - nyitva volt az aranyapu, megfordult a szabadkai Népszínházban és a Kosztolányi Dezső Színházban, nemrég láttuk Brestyánszki Boros Rozália Érintetlen című színjátékában, újra együtt léphetett fel az osztálytársaival: G. Erdélyi Herminával, Tényi Edittel, Mezei Zoltánnal, Magyar Attilával és Kálló Bélával - Szabadúszóként mesét mond a gyerekeknek, elszavalta a Toldit, előadta A kis herceget...
Vukoszávljev Iván az 1994/95-ös tanévben diplomázott az újvidéki Művészeti Akadémián: megfordult sok helyütt. Most Zentán rendez és szerte a tartományban, Magyarországon és Szlovéniában is - mesél a gyerekeknek. Most nagyon nehéz gyorsfényképet adni róla, mert Iván egyfolytában úton van, viszi a mesét a tanyavilágba is. Azt nem állíthatjuk, hogy a színművész egy-egy előadása legelsősorban látvány és anyag, tapintás és hangzás, mozgás és artikuláció, de valami olyasmi, amire álmából is felébred a gyerek, valami szívet és lelket érintő varázslat. Nem is emlékszem, volt-e egyáltalán díszlet, amikor egy alkalommal Nagykikindán vendégszerepelt műsorával a színművész. De láttam a csillogó szemű gyerekeket, és hallottam az előadót, ahogyan fura kis történetecskét mondott el. Egy ízléses, egy komoly, játékos ember ölében ültek a gyerekek. Annyi a bóvli mostanság a színházainkban, annyi a hazug szó. Ha azonban valaki meleg hangon magához csalogatja a legkisebbeket, ha valaki maga köré gyűjt egy osztályt, az megérdemli, hogy nevét csupa nagybetűvel írjuk be a nagykönyvbe, nem úgy, mint Nemecsekét...
Azt régtől tudjuk, hogy nem ,,egészen tiszta' az, aki ebben az elanyagiasodott világban arra vállalkozik, hogy elszakadjon a nyájtól, s a biztos egzisztenciát kockára téve évről évre makacsul ezzel kezdi a meséjét: ,,Ég a napmelegtől a kopár szik...' stb. Iván - annyi minden más mellett - ezt teszi, ezt tette tavaly és tavalyelőtt, teszi majd ameddig magyar gyerekek születnek ezen az égtájon. å a mi mesemondó vándorlegényünk.
Hadd mutassuk be...
A színművész Szabadkán született, de Bajmokon nevelkedett és csodálkozott rá a világra, amely körülvette. Azt sohasem állította, hogy álmában két Vukoszavljev Iván volt: Hamletként szavalt a várromokon, fuvolán muzsikált a függőkertben. Diákként részt vett a középiskolások vetélkedőin. Az utak aztán sokfelé futottak. Iván az Építészeti Főiskolát választotta, megküzdött a tananyaggal, de egyévnyi szüntelen tanulás után - feladta. Édesanyjával halkan közölte, hogy elmegy Újvidékre színészetet tanulni a Művészeti Akadémián. Soltis Lajos szívesen látta az osztályában.
Egy nyilatkozatából:
,,Ha az ember színész, soha többé nem tud úgy tekinteni valamire, mondjuk: egy jelre, mint azelőtt. Az ember, amint színházban kezd gondolkodni, soha többé nem látja úgy a világot, mint egy hétköznapi személy. Mi valami mást látunk tarkábbat, betegebbet és egészségesebbet is egyben. Mi - hadd túlozzak egy kicsit - választottak vagyunk, s arra kényszerítjük az embereket, hogy ők is másként gondolkodjanak, mi prédikátorok vagyunk, s hitünket nagyon komolyan vesszük...'
Az akadémián önálló estet kellett készíteni. Ekkor talált rá Iván az Égig érő fa című népmesére, s megérezte benne a Nagy Lehetőséget. A vizsgaelőadás után, évek múltán újra elővette a szöveget, és a nyakába vette a tartományt. Sohasem menekült az embert próbáló munkától. A színházi munka mellett meséket mondott. Neki ajándékozta a sors a tartományt, azt a világot a határon túl is, mintha az Úr azt mondta volna: ,,Neked adok minden maghozó füvet, és minden fát...'. Így kezdődött...
Szabadkán is megfordult. Fellépett egy kiváló előadásban, a Puskaporos hordóban. De gyorsan ráébredt a valóságra: nem nagyon hívták a terített asztalhoz, csak morzsákat dobáltak feléje. Ekkor döntötte el magában, hogy szabadúszó lesz. Nem volt Ivánnak vitája sem a direktorokkal, sem a rendezőkkel, a legkevésbé a pályatársakkal, de nem akart csupán véletlenszerűen megjelenni a színpadon.
Azt mondta az alsósoknak és a felsősöknek: ,,Itt vagyok, nektek öntöm ki a szívemet, amikor előadom az Égig érő fát, amikor A kis herceget magyarázom, és amikor szavalom a Toldit. Volt egy válogatása Romhányi József műveiből és a Szamárfül című versciklusból, Mátyás király kalandos történetéből is. Ez a misszió számára életforma lett.
Marivaux A szerelem és véletlen játéka című vígjátékával ,,rajtolt' az amatőröknél, a zentai Színtársulatnál, majd következett a Dürrenmatt-mű, a Pillanatkép egy bolygóról és Ionesco Új lakója, Peter Weiss Mockinpott úr című szatírája és végül Gogol Revizora. A Mockinpott úrral a társulat mindent megnyert, ami megnyerhető. Mindenütt, ahol csak megfordultak, nagy sikert arattak.
,,A Peter Weiss-szatírával hatost dobtunk - nyilatkozta nemrég. - A színpadi játéknak is megvan a maga trükkje, a maga hétköznapi trükkje. Ez egy történet a létről, amely értelmetlenné vált. Mély erkölcsi dilemmákat taglaltunk... A többit tudja.'
Iván jön-megy, kitárom a szívem, mondja, évadonként több mint 10 000 néző előtt mutatja be a műsorait, mindig hiterővel - és a dolgok működnek. Nem töpreng, foglalkozik az előadható anyaggal. Mágus egy kicsit, szuggesztív előadó, akire odafigyelnek. Játszanak vele a nézők, és közben megtanulják, hogy az életnek illik visszaköszönni is... és az, aki köszön, még egy mesét is kap...