home 2024. április 26., Ervin napja
Online előfizetés
Visszajött — vagy mégsem?
Perisity Irma
2021.03.24.
LXXVI. évf. 9. szám
Visszajött — vagy mégsem?

A fiatalasszony életének egy picit „filmíze” van, ami egyértelműen azt támasztja alá, hogy az élet írja a legfurcsább forgatókönyvet. Egyúttal bizonyíték arra is, mi mindenre képes az ember, ha valamit nagyon akar. A negyven körüli asszony azt mondja, az volna rendjén, ha végtelenül boldog volna, mégsem az, pedig nincs oka az elégedetlenségre. De a gyanú furcsa féreg…

— Értelmiségi családból származom, testvérem nincs — mondja Mária. — Anyám korán egyedül maradt velem, alig voltam hároméves. Apám szüleit nem ismertem, anyának sem volt kapcsolata velük. Akkor találkoztak, amikor a szüleim összeházasodtak, és apa szülei a tengerparti, kis faluból „feljöttek” a szertartásra. Állítólag elég furcsák, egy kissé zárkózottak, viselkedésükben, érzéseikben hűvösek voltak. Szüleim egy építkezésen ismerkedtek meg — apám az építkezés vezető mérnöke volt, anyám pedig építészmérnökként gyakorlaton volt nála. Már az első találkozáskor szemet vetettek egymásra, két évvel később pedig megtartották a szerény esküvőt.

Senki sem értette, hogy apám miért nem akart visszamenni a tengerparti vállalatába, ahol vezető beosztásban dolgozott. Voltak furcsa üzleti kapcsolatai, sokszor megesett, hogy idegenek külföldi rendszámtáblás autóval jöttek érte. Ilyenkor megtörtént, hogy csak néhány nap múlva jött haza azzal a magyarázattal, hogy egy nagy beruházás vezetését akarják rábízni, hát alapos „terepszemlét” tartott. Szépen keresett, alig érkeztünk haza a szülészetről, a kész családi házba vitt bennünket. Egyszóval nem volt anyagi gondunk. Nagyapa éles eszű, egészséges gondolkozású ember volt, és olykor ráirányította a figyelmet az apával kapcsolatos fura dolgokra, de anya szerelmes volt, hitt apámnak. Megtörtént, hogy az apám idegen táskával jött haza, azt bezárta a szekrénybe, és ha anya a táskáról kérdezte, csak annyit mondott, minél kevesebbet tud, annál nagyobb biztonságban van. Nem tudom pontosan elmondani a dolgok menetét, mert mindezt csak a családi mesékből ismerem, és feltehetően mindenki hozzátett vagy elvett az igazságból valamennyit. Annyi biztos, hogy rengeteg furcsa látogatás, történés után egy nap apám elköszönt. És mintegy harmincöt évig a hírét sem hallottuk. Eltűnése után néhány hónappal anyám kapott egy jókora paksamétát postai küldeményként, melyben rengeteg adat volt apám viselt dolgairól. Kiderült, hogy már egyetemista korában egy európai hírű építészeti bűnszervezetbe került, mely nálunk is „pecázta” a tehetséges, fiatal építészmérnököket. A papírokban olvasottak alapján anyám felkereste az anyósáékat — már csak a nagyapa élt, és apám rokona viselte gondját. Nehezen, de anya annyit megtudott, hogy apám valamilyen fiatal kori ostobasága miatt került a bandába, mely eleinte fenyegetéssel, zsarolással kényszerítette őt együttműködésre. De idővel, ahogy a kapott pénzből jómódúan éltek, apám is igazi része lett a díszes társaságnak. Feltételezhető, hogy az eltűnését valamilyen rendkívüli esemény okozta: a banda lebukása vagy valami hiba miatt talán menteni kellett a bőrüket. Azért tűnt el, hogy anyát és engem ne érjen bántalom. Mi legalábbis szeretnénk ezt hinni.

Elég nehéz évek következtek. Anyám valóban nagyon szerette az apámat. Tudtom szerint utána egyáltalán nem volt férfi az életében. Nekem szentelte a karrierjét, az életét. Furcsa módon soha egyetlen dinárt sem kaptunk senkitől. Már felnőtt voltam, amikor sokszor megkérdeztem anyát, hogyan bírja ki az apám, hogy egyetlen sort sem ír, eszébe sem jut, hogy talán szükségünk volna anyagi támogatásra. Anyám mindig azt válaszolta, hogy biztosan nyomós oka van rá, de az is meglehet, hogy már nem él. Igen, persze, anyám eleinte kerestette, de később elállt tőle, attól tartva, hogy ezzel esetleg árthat neki, ha apám valahol bujkál. Tudja, nincs olyan akadály, amely miatt meg kell állnia az életnek. Hát a mi életünk is ment tovább. Az anyai nagyszülők segítettek engem felnevelni és iskoláztatni. Befejeztem a jogot, férjhez mentem, szültem két lányt. Közben eltemettük anyát, nagymamát, nagyapa hozzánk költözött. Aztán tavaly húsvétkor két idegen ember kopogtatott az ajtónkon. Eleinte elég szófukarok voltak, de lassan kiderült, hogy az apám küldte őket. Szeretne hazajönni, azt kérdezi, elfogadnám-e őt. A család úgy döntött, hogy próbáljuk meg, nincs mit veszítenünk. El kell ismerni, hogy nagyon bátrak voltunk: harmincöt év után kellett elfogadni apaként egy olyan embert, akit fel sem ismerek, hiszen nem él róla kép az emlékezetemben. De nekivágtunk. Másnap megjelent egy ősz hajú, furcsa, szerb—magyar—angol keveréknyelvet beszélő ember, aki azt állította, az apám.

A feltételezett veszély, de a diszkréció miatt is átmentünk Magyarországra, és ott csináltattunk apasági vizsgálatot, melynek eredménye szerint valóban ő az apám. De még mindig úgy érzem, hogy teljesen idegen. Nagyon rendes, pénze is van, nincs a terhünkre. Szereti a lányaimat, egyszóval egy meggyötört, családi nyugalomra éhes ember. Sokszor teszem fel nagyapának a kérdést: mit gondol, apám jött vissza? Mire ő mindig azt válaszolja: Lehet, hogy mégsem! De majd elválik.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..