A szabadkai Népkörben voltak olyan színházi estek, előadások, amelyeket nem előztek meg sajtókonferenciák, nem hirdettek brosúrák - Semmit sem tettek azért, hogy az amatőr színészt népszerűsítsék, ennek ellenére a nézőtér megtelt, mert a szereplők szép színházat csináltak, mégpedig arról szólót, ami a nagyérdeműt is érdekelte - Vinczer Imre az ,,utolsó mohikán'-ok közé tartozott, önmagát és társait - Kasza Évát, Takács Tibort és a többieket -- lelkesítette, megpróbált a sziklából is vizet fakasztani, lépte keményen dobbant a színpadon - Egyszerű eszközökkel, bizonyos távolságtartással formálta meg a szerepeket, a darabok mondanivalóját sohasem akarta ,,átfogalmazni' - Sokoldalú színész volt - írja róla Faragó Árpád a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot című könyvében -, a műfajok sokszínűségében nem kallódott el a tehetsége - A halála előtti napon még a kollégáinak végszavazott a Boldog születésnapok című vígjátékban, de az előadás szünetében már összecsuklott -- és a másnapi próbán már nem jelenhetett meg...
Nem tudom, hogy művelődési egyesületeinkben méltóképpen őrzik-e a Nagy Elődök emlékét, nevük szerepel-e valamilyen nyilvántartásban, fényképük bekerülhetett-e az ,,aranyalbum'-ba. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy sok helyütt csak legyintenek a múlt eseményeire, eredményeire, mondván: a művészet, a mozgalom szelídsége és robaja, melankóliája és esetleges zűrzavara csakis a ma emberének, vezetőjének, érdekcsoportjának a munkájában lelhető fel. Kevés embert tudnék a színjátszó mozgalommal annyira azonosítani, mint Vinczer Imrét, aki elment és visszatért, újra elment és újra visszatért... Azzal a szándékkal állt a színpadra, hogy tehetségével bevilágítsa azt a művelődési egyesületet, amelynek több nézője volt, mint az ötvenes, hatvanas években a Szabadkai Népszínház magyar társulatának...
Vinczer Imre Szabadkán, vérzivataros időkben született. A színház szó nemigen hangzott el a családjában, habár az édesanyja érzett némi vonzalmat a teátrum iránt. Ő maga - ahogy mondta - a vérmérséklete és tehetsége révén ,,vihette valamire'. Neje, Oszman Margit a hatvanas években képesítést szerzett a Szabadkai Népszínház színészképző stúdiójában, hivatásos színésznővé válhatott volna, mégis a civil élet mellett döntött.
,,Én kezdtem el színészkedni a családunkban, hogy megkeserítsem a hozzám legközelebb állók hétköznapjait. Mert hát ismeretes, hogy a színész - pláne, ha műkedvelő színész - valami homályos, pontosan soha meg nem fogalmazott messianisztikus küldetéstudattól hajtva képes felrúgni az idők folyamán kialakult legalapvetőbb munkarendi megállapodásokat a házban és házon kívül is. Én is olyan voltam kezdetben, mindent másként láttam, mint a rendező, én voltam az 'okostojás'. Olyan voltam, mint az az építő, aki tervezet nélkül lát hozzá a ház fölépítéséhez, nem gondolva arra, hogy az egész a nyakába zuhanhat. De aztán megnyugodtam, dolgozni akartam szépen, ahogy a csillag megy az égen, mert csak úgy érdemes' - nyilatkozta Vinczer Imre nem sokkal a halála előtt.
Eleinte Lévay Anna népkörös gyermekszínházában szerepelt, statisztált. Már az ötvenes években - amikor évadonként hét-nyolc bemutató előadást tartottak a színjátszók, és időnként egy-egy darabban 35-40 szereplő is fellépett - ,,legendákkal', pótolhatatlan műkedvelőkkel játszhatott együtt: Boros Bélával (egy ideig a topolyai Járási Magyar Színház tagja), a Népkörben Horváth Józseffel (innen az Újvidéki Rádió szerződtette, játszott az Újvidéki Színházban is), a felejthetetlen Majoros Katicával, Szabó Ferenccel és Nagy Istvánnal, a szabadkai Népszínház erősségeivel, Martinz Karolával, Szöllősi Vágó Klárával és Lászlóval (az USA-ba távoztak), Vajda Gábor irodalomtörténésszel, a Szabad Líceum vezetőjével, Vukovics Bélával, a Sipos házaspárral, Muszin Imrével, a Deusch családdal, ifj. Lévay Endre építészmérnökkel, Hupkó Margittal, Lakk Jánossal, Györfi Sándorral, a zombori székhelyű Berta Ferenc Zsebszínház megálmodójával és másokkal. A Népkörben rendezett akkoriban Virág Mihály, Lendvay Lajcsó, Mamuzich István, Szabó István, akinek ezernyi ötlete volt, ám a munkáját mindig ellehetetlenítették...
Vinczer Imre kiváló előadásokban szerepelt: Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című művében, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabban, Moliére Képzelt betegében, Zilahy Lajos Tűzmadarában, Max Frisch Andorra című drámájában Balázs Piri Zoltánnal, valamint Kosztolányi Dezső Édes Annájában. Ősbemutató színhelye is volt a Népkör. Pásztor Ferenc szabadkai borbélymester Kitagadottak címmel írta meg színjátékát. Szabó Istvánnak is kerültek színre darabjai, ő is állított össze irodalmi esteket.
Vinczer Imre aztán Németországba távozott. Egy alkalommal fellépett egy éppen ott vendégszereplő kassai társulatnak a darabjában, melyet Karinthy Bűvös szék c. műve alapján állítottak színpadra.
Itthon, egy újabb generációval próbálta meg menteni a menthetőt. Színre vitték a Kutyaszorítót, a Feleség férj nélkül című vígjátékot, a 24 szál piros rózsát, a Boldog születésnapot című Camoletti-darabot... Fel akarta emelni a világot, akár pokolra is szállni a hitéért, gyötrődött és reménykedett. És nem hiába, mert amit tett - értünk tette...