Az Illyés Közalapítvány működésének utolsó heteiben vagyunk: a közalapítvány finanszírozása, mint mondják, a jövő esztendő költségvetési terveiben nem kapott helyet, remélhetőleg az a pénzösszeg, amely a szokásos módon eddig rendelkezésére állott, más módon, valószínűleg a Szülőföld Alap révén el fog jutni a határon túl élő magyarsághoz, és az átszervezés nem fog nagyobb költségvetési redukcióval együtt járni. Számomra, aki valamivel több mint négy esztendeje végzem a kuratóriumi elnök tisztségével együtt járó feladatokat, és több mint nyolc esztendeje tevékenykedem ebben a testületben, természetesen megoldásra váró kérdéseket jelent az, hogy a megújuló támogatási rendszer milyen hatékonysággal és empátiával fog eleget tenni az Illyés Közalapítvány hagyományos stratégiai küldetésének, személyes kihívást azonban ez már nem jelent. Belefáradtam a nemegyszer elvégezhetetlennek tűnő feladatokba, számos személyes és fájdalmas csalódást kellett elkönyvelnem néhány kuratóriumi tisztségviselő tevékenysége miatt, így hát lelki békével: a felszabadultság érzésével vonulok vissza a közéletből a könyvtárba, ahol különben is otthonosabban érzem magam.
Tanulságok
Ebben az írásban, amelynek természetesen nem véletlenül adtam a Végelszámolás címet, következésképp nem személyes helyzetem átalakulását kívánom bejelenteni és kommentálni, hanem az alapítványnál eltöltött nyolcesztendős tevékenységem néhány tapasztalatát és tanulságát szeretném megosztani az olvasóval. Különösen a mögöttünk álló hónapokban: a támogatáspolitika radikális átrendezésének időszakában szerzett tapasztalataimat. Talán szolgálhatok néhány tanulsággal azok számára, akik a jövőben a támogatáspolitika irányítására kapnak megbízást, és azok számára, akiket ez a politika közvetlenül érint, minthogy a magyarországi támogatások birtokában nekik kell tervezni, szervezni, irányítani a kisebbségi magyar közösségek művelődési, oktatási és egyházi életét.
A magyar kormányzat támogatáspolitikájának átalakításával magam is messzemenően egyetértek, pontosabban azzal értek egyet, hogy a támogatáspolitika hagyományos és bevált stratégiai célkitűzéseit: a kisebbségi magyarság megtartását szülőföldjén, a kisebbségi magyar intézmények megmaradását és lehetőleg fejlődését, gazdagodását, bűvölését, megújuló módszerekkel és lehetőleg nagyobb eredményességgel, az elkövetkező időkben is fenn kell tartani és ki kell teljesíteni. Úgy emlékszem, egy okos francia mondotta volt: ahhoz, hogy sok mindent megőrizzünk, sok mindennek meg kell változnia: a tíz-tizenöt esztendős múltra visszatekintő magyar támogatáspolitikának is változnia kell.
Ennek az átalakulásnak azonban tervezettnek, kiszámíthatónak és megnyugtatónak kell lennie. Mindez egyelőre alig érzékelhető. Elképzelések szivárogtak ki az illetékes állami hivatalokból még a nyár folyamán, magamnak is volt egy megbeszélésem az illetékes miniszterelnökségi államtitkárral, a mögöttünk lévő napokban aztán az Országgyűlés költségvetési vitáján részleteket is megtudhatott a tévénéző és az újságolvasó, engem azonban mint a kuratórium elnökét mindmáig hivatalosan senki sem tájékoztatott a hamarosan bevezetendő intézkedések felől. Holott az átalakítások tervezett időpontja: 2007. január 1-je vészesen közel van, és egy hagyományosan egymilliárdos, az idén már csak nyolcszázmilliós költségvetésből gazdálkodó, évente mintegy ötezer pályázatot gondozó, a Kárpát-medencében szinte mindenütt tevékenykedő közalapítvány radikális átalakítása: tevékenységének betagozása egy másik nagy közalapítvány (a Szülőföld Alapítvány) keretébe, irodájának felszámolása, a munkatársairól történő gondoskodás bizonyára nem olyan feladat, amelyet néhány rövid hét leforgása során el lehet végezni.
Mindebben igen komoly (és komolyan veendő) politikusi felelősségnek kell megnyilvánulnia. Meggyőző stratégiai terveket kellene készíteni, gondoskodni kellene az intézményi rendszer átalakításának lehetőleg zökkenők nélküli megszervezéséről, és arról, hogy a változásokat az érdekelt felek, tehát a kisebbségi magyarság intézményei és képviselői nyugodt lélekkel tudják elfogadni. Nincs tudomásom arról, hogy a velük (tehát nemcsak a politika címszereplőivel, hanem egy ennél jóval szélesebb körrel, például a kulturális, az oktatási, az egyházi intézmények vezetőivel és szakértőivel) szükséges egyeztetések megtörténtek volna. Ugyanígy az egész intézkedési rendszer és az ennek eredményeként létrejövő új intézmény működésének átláthatóságát is lehetővé kellene tenni. Ez az átláthatóság a hitelesség elsőrendű feltétele. Nagyon helytelen volna, ha az átalakítások következtében több vagy sok határon túli magyar közösség és intézmény az új helyzet kárvallottjának érezné magát, és tovább erősödne az a bizalmatlanság a magyarországi kormányzattal szemben, amely a mögöttünk lévő években érezhető volt, és súlyos nemzetpolitikai károkat okozott.
A magyar támogatáspolitikának immár több mint másfél évtizedes története van, és ez a történet igen nagy eredményekkel büszkélkedhet. A mögöttünk lévő esztendőkben, mondjuk, amióta a kuratórium elnöke vagyok, alig tudok megfordulni olyan Kárpát-medencei tájon, ahol ne volnának a magyarországi támogatáspolitikának, mindenekelőtt az Illyés Közalapítvány tevékenységének látható eredményei. Iskolaépületekre, kulturális központokra, ,,magyarházak”-ra, diákotthonokra, felújított templomokra és persze olyan kezdeményezésekre: kulturális összejövetelekre, tudományos tanácskozásokra, diáktalálkozókra, tanári tanfolyamokra gondolok, amelyek nélkülözhetetlenek a magyar közösségi élet és intézményi tevékenység fenntartása érdekében. Ha az Illyés Közalapítvány nem létezne, a tapasztaltaknál jóval szegényesebb és kiszolgáltatottabb volna a kisebbségi magyar közösségek élete. Mindez egyértelműen közösségi és történelmi értéket jelent, és ennek az értéknek tartósabb nyomot kell hagynia a nemzeti emlékezetben, mint azoknak a kétségtelenül tapasztalt csalódásoknak, mulasztásoknak és visszásságoknak, amelyek az alapítvány másfél évtizedes működéséhez fűződnek.
A ,,végelszámolás' napjaiban éppen ezért meg lehet (meg kell) fogalmazni néhány olyan tanulságot vagy tapasztalatot, amely az alapítvány tevékenységéből adódik, legalábbis számomra: a búcsúzó kuratóriumi elnök számára. Kissé töprengtem azon, hogy mik lehetnek ezek a tanulságok és tapasztalatok, végül is annyi minden kínálta magát, hogy ,,tizenkét pont”-ban gyűjtöttem össze ennek a ,,végelszámolás”-nak a tételeit. A ,,tizenkét pont' - gondoljunk csak 1848. március 15-ére vagy 1956. október 23-ára - különben is régi magyar közéleti és retorikai hagyomány, a nemzet mindig időszerű kívánságait gyűjti össze, igaz, a történelem nem mindig vagy inkább csak ritkán tett eleget ezeknek a kívánságoknak. (1848-nak is vannak olyan követelései, amelyek teljesítésével azóta is adós a történelem, ebben is kitapintható nemzeti históriánk elkésettsége, töredékessége - tragikus jellege. Az angol vagy a francia forradalmak követelései sokkal hatékonyabban tudták átalakítani a nemzeti história menetét!)
Lássuk tehát az én ,,tizenkét pont”-omat - az Illyés Közalapítvány tizenöt és a magam nyolcesztendős tapasztalatai és a most sorra kerülő átalakítások mérlegelése nyomán!
Az én ,,tizenkét pont”-om
1. Meg kell állapítanunk, hogy a közalapítvány stratégiája és szellemi tevékenysége igenis nagy értéket jelent a magyar nemzeti közösség számára. Ennyiben valóra váltja a Magyar Köztársaság Alkotmányának azt a kijelentését, miszerint a magyar állam felelősséget érez a határokon túl élő magyarok iránt (ámbár én a ,,felelősséget érez' fogalmát szívesebben cserélném erre: ,,felelősséget vállal' - ez mindenképpen konkrétabb és kötelezőbb).
2. Az Illyés Közalapítvány stratégiai céljainak elérése jelentős szervezeti-szervezési átalakulásokat: valódi megújulást követel, ezek az átalakulások azonban csakis körültekintő és független szakértői elemző munkára építhetők.
3. Helyeselni lehet a támogatási rendszer szervezeti átalakítását, vagyis azt, hogy a nagy támogatási intézmények (mint amilyen az Illyés Közalapítvány, a Szülőföld Alapítvány vagy az Új Kézfogás Alapítvány) közös szervezeti rendbe kerüljenek, és ezt a rendszert folyamatos ellenőrzés tegye átláthatóvá, racionálissá és működőképessé.
4. A működési formákat ésszerűsíteni kell, az új támogatási rendszer kapjon határozott és egyértelmű stratégiát, és a folyósított pénzösszegek a lehető legnagyobb hatékonysággal kerüljenek felhasználásra.
5. Az új és átfogó támogatási intézményen belül határolódjanak el egymástól, szervezeti értelemben is, a nagyobb területek, tehát a kulturális, az egyházi, az oktatási, a sajtó és a gazdasági támogatás, és ne kerülhessen sor arra, hogy valamelyik pályázó párhuzamosan és ellenőrizetlenül több csatornán keresztül is kapjon támogatást.
6. Lehetőség szerint - az új rendszeren, tehát a Szülőföld Alap rendszerén belül - meg kellene őrizni az Illyés Közalapítvány elnevezést. Ennek a névnek, részben Illyés Gyula igen nagy történelmi, irodalmi (kulturális) és erkölcsi értékeket hordozó és képviselő neve, részben a közalapítvány másfél évtizedes tevékenysége eredményeképpen hagyománya és tekintélye van: ez a név az alapítvány hitelességének fontos záloga.
7. Meg kellene őrizni az Illyés Közalapítvány területi alkuratóriumi rendszerét, minthogy ezek az alkuratóriumok a helyi igények és viszonyok ismeretében jótékonyan képesek befolyásolni a döntési mechanizmust. Nem várható el az, hogy egyetlen budapesti testület olyan helyi ismeretek birtokában végezze munkáját, mint amilyen ismeretanyag az alkuratóriumok rendelkezésére áll. Emellett a döntések hitelességét is erősíti az, hogy a határon túl élő magyar nemzeti közösségek megbízottai közvetlenül szerepet vállalhattak a döntési folyamatban.
8. Fenn kellene tartani a kisösszegű támogatások lehetőségét, ugyanis ezek az ötvenezer-kétszázezer forintos támogatások teszik lehetővé a helyi kulturális intézmények működését és a helyi programok: művelődési tanácskozások, ünnepségek, diáktáborok és más hasonlók megszervezését. Ennek a támogatási formának a felszámolása éppen azt az igen fontos és hatékony kulturális ,,háló'-t veszélyezteti, amely a kisebbségi magyar közösségek nemzeti identitásának a védelmében tölt be pótolhatatlan szerepet. Előre lehet látni, hogy ennek a kulturális ,,háló”-nak a megszüntetése igen rövid időn (mondjuk egy-másfél esztendőn belül) el fogja lehetetleníteni a helyi-kisközösségi művelődési, identitásépítő tevékenységet. A káros következmények kiszámíthatók.
9. Fejleszteni kellene a támogatási költségvetés keretét, ennek összege jelenleg stagnál vagy éppen csökken. El kellene érni, hogy a támogatási keret a magyar költségvetés meghatározott százalékát jelentse, és így a határokon túl élő magyarság nagyobb biztonsággal számíthasson arra a támogatásra, amely a magyar állam szolidaritását fejezi ki.
10. Gondoskodni kell a közalapítványok (így az Illyés Közalapítvány) jelenlegi munkatársainak (irodai tisztviselőinek) biztonságáról. Ezek a szakemberek egy évtizede vagy több mint egy évtizede végeznek szakszerű és áldozatos munkát a támogatási rendszer működtetésében. Munkateljesítményük és szakértelmük nélkülözhetetlen a támogatáspolitikai gyakorlatban.
11. Továbbra is szavatolni kell a támogatási rendszer politikai függetlenségét, azaz pártsemlegességét és szakszerűségét, kiszámíthatóságát és megbízhatóságát. Ezt a rendszert sohasem szabad alárendelni a mindenkori kormányzatok mindenkori érdekeinek és még kevésbé a pártpolitika érdekeinek.
12. A támogatáspolitikára mint a nemzeti stratégia integráns részére kell tekinteni: ez a politika elválaszthatatlan a nemzeti érdekek korszerű képviseletétől és szolgálatától, és részét képezi a köztársaság európai uniós stratégiájának.
Most, a ,,végelszámolás' napjaiban, midőn az én kuratóriumi szerepemnek is véget kell érnie a magyar támogatáspolitika alakításában, ezeket a fenti elveket szeretném még egyszer az illetékes kormányzati tényezők, a kisebbségi magyar politikai vezetők és a magyar közvélemény figyelmébe ajánlani. Annak a meggyőződésnek a nyomán, miszerint a támogatáspolitika továbbra is a magyar állam elodázhatatlan feladata marad, és mint ilyen a köztársaság erkölcsi minőségének nélkülözhetetlen tényezőjét jelenti.