- Te, olyan képes körlevelet kaptam tegnap e-mailben - újságolta a barátnőm, aki hobbiszinten fotózással is foglalkozik -, hogy tovagörgetve egyik ámulatból a másikba estem. Képzeld: őszi és téli tájképek sorozata, amely a tüköreffektust viszi - majdnem - tökélyre. A zöldnek, a sárgának és a rőtnek minden lehető árnyalatát felvonultató festői erdőrészletek, komor sziklahátak, csobogó csermelyek, patakok, végtelen kaszálók és tornyos-csicsás építészeti remekek tükröződnek a vízben. Egyszerre mindent kétszer látsz. Egyszer valóságosan, s még egyszer, mintegy álomszerű ismétlésben. Neked is elküldöm. Még ma, mihelyt hazaérek. Persze, van néhány szakmai kifogásom, azokat majd megírom a kísérőlevélben - s elviharzott.
Késő este érkezett meg a küldeménye. Kissé álmosan nyúltam az ''egerem”-hez, s ahogy lassan, tükörképről tükörképre haladtam, egyszerre káprázni kezdett a szemem, mellyel egy idő óta amúgy is sok bajom van, hol duplán látok vele, hol pedig egy apró fekete pont sétafikál jobbról balra, balról jobbra, ide-oda a tekintetem előtt.
Úgy tetszett, a felső fotókat élesebb megvilágításban színesebbnek, harsányabbnak látom, az alsókat, a ''tükörképek”-et pedig halványabbnak, elmosódottabbnak. Megnyomkodtam a halántékom, megdörzsöltem a szemem, majd egy percre le is hunytam.
Váratlanul úgy éreztem, vinni kezd a fejem, s mint újabban már egyre gyakrabban, enyhe szédülés kerít hatalmába. Megmarkoltam forgószékem karfáját. Hátravetettem a fejem, mélyeket lélegeztem, de továbbra sem nyitottam ki a szemem. Tüköreffektus - suttogtam magam elé fáradtan. Éreztem, hogy - mintegy tik-jelként - vibrálni kezd a bal szemhéjam.
S akkor - zárt szemhéjam mögül - furcsa képsort pillantottam meg. A saját elaggott, majd furcsán megújhodott egykori kis utcám képzett meg előttem. Tüköreffektusban. Az alsó képsor az egykor volt takaros földszintes vagy hellyel-közzel egyemeletes családi házakat, villácskákat vonultatta fel, akár egy múltat idéző képkiállításon, de valahogy ködösen, holmi álomszürke, pókhálószerűen áttetsző fátyolba (halotti lepelbe?) burkoltan, míg a felső képsor három-, négy- és ötemeletes panelházak rikító egyenpalotáival röhögött fennhéjázóan a szemembe.
,,Úgy elálmosodtam hirtelen” - suttogtam magam elé tétován, de akkor már az utca lakói is előkerültek, ott sertepertéltek előttem. S érdekes: az ''őslakosok” maguk is halványabbak voltak, hajlott hátúak, görbék, tanácstalanul, rezignáltan előremeredő arcuk ráncokkal barázdált, s csak itt-ott feltünedezve, mint holmi ködbe vesző álomalakok imbolyogtak a házak között, szinte a falakhoz lapulva. ''Milyen öregek valamennyien! Milyen vaksik, kopottak, és milyen alázatosak. Nini, mindenki elől kitérnek. Lehorgasztják a fejüket, nem néznek se jobbra, se balra, úgy botorkálnak előre.”
A fenti képsorban elegáns autók suhantak, hatalmas, csillogó motorok zakatoltak és süvítettek oda-vissza óriási hangerővel, új bőrüléseiken fényes sisakos ''úrvezetőik”-kel. A járókelők hangosan, jókedvűen tárgyaltak egymással, az emeleti ablakokból át-átkiabáltak a szomszédba. Tévék, CD-, és DVD-lejátszók harsogtak, vezetékes és maroktelefonok recsegtek, perlekedők üvöltöztek egymással. A balkonokon, teraszokon s a sarokig nyitott ablakú konyhákban csevapcsicsa, bolti tengeri hal, húsos, égőpiros csövespaprika és kékparadicsom sült. Többnyire szűz olíva-olajban. Minden zajos volt, lelkesen lármás, színes, nyüzsgő, zsírosan, füstösen, fűszeresen ételszagú és élettel teli. A jókedv tetőfokán olykor-olykor egy-egy pisztoly- vagy puskalövés is eldördült.
Valami azért hiányzott. Mindkét sávból. Először nem értettem, mi. Honnan van ez a hiányérzetem? Gondolatban még egyszer végigpásztáztam a terepet. S akkor eszembe jutott. Hát persze! A gyerekek. Hova tűntek a folyvást zsinatoló, ugrabugráló gyerekek? Az én utcám valamikor tele volt gyerekkel. Alig totyogókkal, sántaiskolázókkal és fára mászó, verebekre parittyázó süvölvényekkel. Zsákutca lévén ott játszottak az utca kellős közepén, senki nem szólt rájuk, még akkor sem, ha labdájuk be-beröpült a virágoskertekbe. Egyetlen gyermektelen gazda, a gyerekek gyűlölt Mérges Bácsija ripakodott néha rájuk, hogy nem tud tőlük aludni, takarodjanak a háza elől, felesége pedig, hogy letörik a dáliáit. Egyszer, egy teljes napi kínos várakozás és könyörgés után, mielőtt visszadobta volna, ki is szúrta az egyik labdát.
Azóta ''megnyitották” az utcát. Lebontottak néhány ,,útban álló” házat, s egyszeriben megnyílt az út a T alakban előttük zsibongó forgalmas utca felé, amelyen már -menetrend szerint - autóbuszok is közlekedtek. Ó, annyi minden történt azóta!
Rámeredtem barátnőm képküldeményére, de már nem a beérkezett, letöltött művészfotókat láttam rajta, hanem az utca fiataljait: a katonai behívók elől barátoknál, rokonoknál bujkáló, majd a határon átmenekülő, éppen csak serkenő bajuszú, szakállú szomszéd fiúkat, s az alig munkába állt fiatal házasokat, akik a meleg családi fészket odahagyva, olykor minden csomag nélkül, egy szál ruhában, csak az útlevéllel a zsebükben vágtak neki a nagyvilágnak. S aztán mentek utánuk rendre a lányok, feleségek, és ahol volt, a gyerekek is. A szülők pedig árulni kezdték a házukat, olykor potom pénzért elkótyavetyélték, csak hogy tovaszállt kis fecskéik valahol, ahol megtelepedtek, felragaszthassák a maguk új kis fecskefészkeit. Az öregek pedig odahagytak rokonokat, barátokat, s ha volt, kimentek lakni a ''rancs”-ra, vert falú vacak kis ''nyaralójuk”-ba, vagy falun vettek valami olcsó kis kulipintyót, mert hát, amíg élnek, valahol nekik is meg kell húzniuk magukat.
Aztán áramlani kezdek az utcába az új lakók. Pontosabban először még nem is ők, hanem holmi hirtelen megtollasodott vállalkozók. Azoknak, akiknek még meg volt a házuk, mesés ígéreteket tettek, s ők egy, két vagy olykor három ígért központi fűtéses, vadiúj, ''komfortos” lakás reményében eladták megszokott, kedves családi házukat, amelyről nyomban kiderült, hogy a vevőknek mit sem ér, mit sem jelent. Földig rombolták őket, s többemeletes bérpalotákat építettek a helyükre, amelyeknek még föl sem épült lakásait nyomban árulni kezdték boldog-boldogtalannak. Villámgyorsan, szinte a földből bújtak elő ezek a vékonydongájú mini ''felhőkarcolók”, amelyekből építőik igyekeztek minden lehetőt kispórolni. Nem csoda, ha pár év múlva már soknak repedezett a fala, kilazult ajtaja, ablaka, lepergett a vakolata, potyogott a lóhalálában felragasztott csempéje, működésképtelenné vált a liftje, villany- és telefonhálózata stb. S az még a jobbik eset volt, ha a háztulajdonos legalább legális módon, törvényes feltételekkel vehette birtokába a házáért kapott új lakásokat. Bizony megesett, hogy utólag kiderült (ha kiderült): fondorlatos módon kötötték meg velük az adásvételi szerződést. Ha meghalnak, senki sem örökölhet utánuk, a telekkönyvbe be sem vezették őket stb. Vagy ''elfelejtették” kifizetni számukra a vételárnak nem lakásokban, hanem pénzben kialkudott részét, s azt sokszor hosszú évek elmúltával sem lehetett rajtuk behajtani. A tüköreffektus alsó traktusának ugyanis nem jutott pénze adósságbehajtó verőlegények alkalmazására. Aki élőszóban vagy telefonbeszélgetésben túl sokat merészelt volna erőszakoskodni, az valamelyik sötét mellékutcán át hazafelé tartva könnyen kaphatott egy-egy véletlenül eltévedt, baráti figyelmeztetésnek szánt golyót a hasába vagy a lábszárába. Olyasmi is megesett, hogy az éj leple alatt ismeretlen tettesek felrobbantották az okvetetlenkedő saját udvarában parkoló gépkocsiját.
Kinyitottam a szemem, és továbbgörgettem a tüköreffektusban készült őszi-téli felvételsort a számítógép képernyőjén.
Tavirózsás tavacska fölé magasodó, egy kis utólagos romantikáért ácsingózó pökhendi épületek, majd egyre több kép a mocsaras részek sárguló, a szárazságtól lekonyuló, zörgő nád- és sásszigeteiről. A sárga szín mind jelentősebb, önző eluralkodása. A közelítő tél hideg-kék ''elő-éjszakája” a sejtelmesen, talányosan ezüstlő holddal. Kihalt, rideg utcák. Lehúzott redőnyű, sötét ablakú komor házak tükröződése a tócsákon, pocsolyákon megképződő, rövid időre már meg-megmaradó apró jégpamatokon, jégpászmákon. Elnéptelenedett, esőáztatta utcák víztől fénylő kövezete. Úgynevezett kötélfelhők fenyegető fel-felbukkanása, előbb jeges-fehéren, majd a galambszürke egyre sötétebb, végül koromszín árnyalataiban. A naplemente vérző látványszínháza. Vérpiros levelű fák, facsoportok, erdők, amelyeket mintha az előző kép napjának szikrái lobbantottak volna lángra. Felkopaszodó cserjék, lombjukat veszejtő szomorú, elaggott fák. Megroskadt, immár földig hajló, összesodródó levelű szomorúfüzek, kopár domboldalak. A távolban feltámadó szelet jelző ég vészjósló, magát derűsnek álcázó rózsapírja. S végül a lemeztelenült hamuszín ágak égnek meredő csontvázkarjain megtelepedő hó-porcukor, s a szikrázó hideg napfényben huncutul, csilingelve kacagó zúzmara.
A kurzort felszánkáztattam a jobb sarok X-ére. Delete.